Kicsit úgy érzem magam ettől a könyvtől, mint aki lemészárolta magát egy sajtreszelőn. Mert ómennyire ismerős a halántékon lüktető, a tehetetlenségtől fuldokló várakozás, és/vagy ómennyire a mások igényeinek minden áron a magaméi elé helyezése, a csendes elbizonytalanodások, átértékelések, kifordítom-befordítom megfelelési kényszerek.

Nem is tudom, Beára vagy Niklasra haragszom-e jobban az élveboncolásért, vagy magamra, hogy mit sem sejtő naivitással (úgy klaffogott rajtam a fenenagy optimizmus, mint kislányon az anyukája tűsarkúja) odabillegtem az alattomos sématükör elé, és még akkor se hagytam abba a belebámészkodást, amikor már nagyon fájt a látás.

És akkor ezzel még nincs ám vége, mert ugyanazzal a lendülettel, ahogy becsuktam ezt, kinyitottam Az anyóst, hogy tovább folytassam az önmagam felhentelését és (remélhetőleg) feldolgozását. Hát ezek után mondjátok, hogy nem vagyok szuicid alkat.

Moa Herngren: A válás
Helikon, 2024