A természet ajándéka

Kólában nagyanyám volt az úttörő. A családi eseménynaptár piros betűs ünnepeinek háttér-ornamentikájába egyszercsak beszivárogtatta. Hogy mikor először, nem is emlékszem.

Minden unokának szigorúan egy üveg jutott. És mint ahogy a kis cseresznyefa (saját oltás) első termése is névtáblázva volt szemenként, hogy Jocóé, Ilié, Erviné, na így volt névtáblázva a kóla évről évre. Kisüveges, kétdecis, sörnyitós-kupakos macera szigorúan. Személyre szólóan. És hiába jött később a kézzel nyitható dobozos, meg a literes-kétliteres petpalack, kóla az kóla, olyan és annyi, ahogy első látásra, kész. És ahogy pálinka kizárólag reggel, rántott hús kizárólag vasárnap, úgy kóla kizárólag a vendégnek. A kóla, az mégiscsak státusz. Szívjogunk van nekünk egyfajta konformizmushoz, kérem szépen.

Valahogy családi tradíció lett belőle. Hogy magunknak, a magunk örömére kólát sose. Csak ha vendéget várunk. Te, jön az Irén, meg a gyerekek, hozzál már egy pár üveg kólát, és akkor hoz. Amúgy sose. És az Irén, meg a gyerekek persze mindig csak vizet isznak, esetleg a Laci kér egy feketét, a kóla meg úgy ottmarad. Na és olyankor iszunk kólát.

A kóla a természet ajándéka. Az emberi természeté.

A Sokol

A Sokol életérzés volt.

Apám például mindig úgy aludt, hogy éjszakánként a párnája alá gyűrte, mint valami kabalát. A halk duruzsolása, mondta, valahogy annyira megnyugtatja. Jobban esik úgy aludni.

Anyám szerint, akit viszont kizárólag a süket csend nyugtatott meg, tiszta szerencse, hogy legalább éjfél és hajnali négy közt megbízhatóan számítani lehetett a műsorszünetre.

Később, mikor már nem volt műsorszünet, anyám sértetten beszerzett apámnak egy fülhallgatót, persze monót, akkoriban – legalábbis vidéken – nemigen lehetett hozzájutni komolyabb darabhoz. Mindenesetre a fülhallgató apám számára láthatólag egyáltalán nem befolyásolta a Kossuth Rádió élvezeti értékét, a kicsi, de roppant kényelmetlen dugasszal a fülében is békésen horkolva rádiózott tovább.

A Sokolnak, már úgy értem, a miénknek, kopott, barna bőrtokja volt, a használattól ízlésesen antikolódott élekkel. Szerettem a szagát. Mert szaga is volt; a bőr édeskés, ismerős illata mögött lehetett érezni kicsit az elektródákon finoman felmelegedő láthatatlan port is. Jószagú volt, szerettem ezt a szokolszagot.
A fehér műanyagteste fekete szigetelőszalaggal volt körbetekerve durván a Sokolnak, részint, hogy takarja a csúf sebet, amit a nagykéssel ejtettem a hangszóróján, amikor megpróbáltam kiszabadítani belőle a bácsit, részint az volt hivatott rögzíteni a kilencvoltos zsebtelepet, amellyel rendhagyó módon üzemelt, dehát a Karcsi bácsi vasboltjában sosem lehetett szabvány méretű elemet kapni a Sokolba.

Mondom, a Sokol életérzés volt, sőt, a Sokol szerelem volt. Meg aztán konstrukcióját tekintve is olyan volt, hogy úgy kellett azt hurcolnia magával az embernek. Karra is lehetett fűzni, mint egy retikült, vagy egyszerűen fel lehetett akasztani bárhova. Mondjuk a létrára egy sonkakampóval. Vagy mindjárt a fára. Szóval praktikus volt nagyon.

Nyaranta vittem magammal a kertbe. Mikor a kesernyés cigánymeggyet szedtem köténybe, vagy a túlérett, félig megerjedt rózsabarackkal játszottam célbadobóst a bádogvöbörbe, amibe apám a cefrének valót gyűjttette velem, a Sokol elmaradhatatlanul ott lógott a fán.

Életérzés volt a Sokol, és az a közös nevező, amely úgy családilag képes volt áthidalni a generációs szakadékot.

Kukoricázó

Azért az oktávot, azt csak átfogta valahogy.

Dörzsölgette a vállán azt a mély, kivörösödött árkot. Fura szaga van a zsáknak. Szúrós, száraz kenderrost, szinte porzott-mállott, ahogy keresztbevetette magán. Olajos, aha, olajos szaga van, és fintorgott hozzá.

Nem nagyon haladt.
A középső ujján véres hólyagot tört a cuca.
Cuca – ezen, minduntalan röhögnie kellett; a Feri mondta, hogy így hívják, pedig hát csak egy százas szög, amit átböktek hosszában egy darabka vörös kukoricacsutkán, meg egy bőrszíj, a bújtató, amibe a gyűrűs-, meg a középső ujját dugta, míg marokra fogta a cucát.

Cuca, hát nem tudod, mi az? – kérdezte a Feri – Azzal bontod le a csőrül a levelet.
Egyszerűen mondta.
Aha. Röhejes neve van.
Az, hagyta rá a Feri.

Nem nagyon haladt, vágta a vállát a zsák.
Rosszul raktad föl azt a zsákot, te. Nem esik kézre a szája, hát nem vetted észre?
Möszjő Bonaparte, önnek seregei felsorakoztak. Ezen megint röhögött, ahogy jobb keze minduntalan beakadt a zsák szájába. Eszébe jutott az a Jacques-Louis David portré. A Napóleon.

Picsába, hol a lyuk?
Vagy kétméteres nyomvonalat szórt maga mögé vaskos kukoricacsövekből.
Mindig a sárga téglán, baszki, mi? Na, bazmeg, most meg csupa dzsuva lett az egész.
Féltérdre ereszkedett, úgy szedegette föl. Káromkodott. Kék munkásnadrágja térdére nagy, nyirkos-nyálas plecsnit eresztett a sáros, fekete föld.

Mi van, Misikém, nem nagyon haladsz – ott állt a Feri fölötte.
Á, nem az én művészujjaimnak való ez. Úgy nyújtóztatta apró, tömpe ujjú kis kezét, mint a madár, ha gallyra kap.
Azt' pálinkát, kérsz-e, kérdezte a Feri.
Kérek.

Azért az oktávot, azt csak átfogta valahogy.

Családi genetika

Van ez a családi genetikám. Az elalvás.

Namost ez úgy megy, hogy mindig kinézem a műsorból a filmet. A Rádió és Televízió Újságból, hetente hozza a postás.

A műsornak az átnézése, az igénybe vesz sokszor úgy két órát is, de ez a legjobb része neki. Olyankor leülök a piros műbőr sarokgarnitúrára a konyhában, szemüveget is teszek. Különben nem kell, csak ha újságot böngészek. A szemüveg. Na, aztán tollal bekarikázom a kezdési időpontokat – a rádióműsorokét is –, ez fontos, el ne mulasszak valamit; csak kinyitom az újságot, és akkor ott mindjárt át is látom az egészet. Sokszor gondolom is, hogy ez a legérdekesebb része neki. Ahogy ott ülök a konyhaasztalnál, aztán egészen bele tudok mélyedni a műsornak a böngészésébe. Aztán van, hogy lebillen a fejem, hogy belebólintok a Rádió és Televízió Újságba, akkor a Manyi kiszól a főzőfülkéből, hogy aaalszol, Zapu, én meg mondom, hogy nem, és úgy csinálok, mintha tényleg nem. És mondom neki, hogy akkor én most bemegyek tévézni.

Elég fárasztó nekem ülni a tévé előtt, úgyhogy általában végigdőlök a kanapén. Szeretek egyedül tévézni, mert olyankor lehet. Ha a gyerekek is ott vannak, akkor azért mégiscsak muszáj ülni, hogy elférjünk, de vasárnap délután, mikor van a meccs, az nem érdekel senkit, hál' Istennek, akkor végigdőlhetek.

Na, a lényeg, hogy akkor jön elő ez a családi genetika, ez az elalvás. Engem az megnyugtat, hogy van nekem ez a kis háttérzaj, a televízió. Attól úgy elengedem magam, elernyedek. Na és hát általában el is alszom hamar, fáradt is vagyok, ugye, meg elég alacsony a vérnyomásom, ez is ilyen genetika. Szóval elalszom a televízió előtt. A Manyi különben egész megszokta, mondta is, mikor kérdeztem, hogy lesz egy jó kis film, nem nézzük meg, Zanyu, mondta is, hogy teneked az a jó film, úgy látom, amin jól tudsz aludni. Úgyhogy megszokta a Manyi. Csak egyszer viccelt meg, mikor az MK 27-essel felvette, hogy horkolok, aztán, mikor mentem be az etetésből, mondta, hogy gyere, mutatok valamit, és akkor lejátszotta, és a leánnyal együtt nagyon röhögtek. Az azért rosszul esett.

A káposztás cvekedlirül

Bécs, az olyan “hozzátok a szendvicseket, hadd éljenek” modorban volt meg. Gondolták, csak ki kéne ugrani a mamával, még mielőtt beköszönt nála a második szellemi tavasz. – Na, nyanya – mondta neki a Pista, a veje –, megnézzük a Máriahilfestrasszét, jó-e? – Jó hát – felelte a mama, és csöndes beletörődéssel fuldokolta végig az utat az augusztusi kánikulában a kis kétütemű Trabant hátsó ülésén.

A Zsuzsi még induláskor beszuszakolta a nagy zöld hűtőládát a csomagtartóba, és odamorogta a Pistának, hogy: – Kávét is hoztam, ha kő', ott van a termoszba', a – s odabökött az állával a csomagtartó felé. A Pista erre, hogy: – Jó'van, hát az igaz, csak nem fogjuk azt a kis valutát fő'zabálni ott osztrákba', mikor másra is kő'thetnénk. – Ja, ja – helyeselt a Zsuzsi, a mamának meg hátraszólt, miközben becsattintotta az övet: – Ha éhes, szomjas vagy mama, szójjá'. – Nem köll énnekem, hoztam magamnak – mondta a mama. – Ne tegyük be a hűtőtáskába? – kérdezte a Zsuzsi, mire a mama, hogy: – Ne. Hátha megéhezek, azt' jó az, ha kézné' van. – Biztos? – Biztos. Aztán ennyiben maradtak.

Hanem úgy Parndorfnál csak elkezdte kérdezgetni a mama, hogy: – Soká érünk-e még oda? – Mer'? Pisí'ni kő', mama? – Éppen pisí'ni, azt nem – vonta meg a vállát –, csak hogy soká érünk-e még oda? Mer' melegnek, mondjuk, elég meleg van. – Ötven kilóméter, azt még kibírja valahogy, nem, nyanya? – szólt hátra izzadva a Pista a visszapillantóból. – Ötven? – Ja, ötven.

Akkor úgy elhallgattak, mint akik fölött angyal szállt el nagy hirtelen, csak a motor zúgott, meg a térkép surrogott, ahogy a Zsuzsi legyezgette vele magát.

Egyszercsak elhúzta a száját a Pista: – Ejnye má', mi ez a büdös? – Büdös? – kérdezett vissza szórakozottan a mama azzal a különös hangsúllyal, tudod, mikor úgy dallamívben elindítja a kérdést, aztán a végére valahogy mégis inkább kijelentődik. Na úgy. – Büdös? – valami zacskóval zörgött közben. – Büdös – mondta a Pista, meg hogy: – Csak le kő'ne húzni azt az ablakot. – De ha meg lehúzod, kivisz a huzat – így a Zsuzsi. – De különben télleg büdös van. Akkor szaglászni kezdtek, a Zsuzsi és a Pista, a mama meg zörgött tovább a zacskóval. – Te mi'csiná'sz, mama, avval a zsacskóval? – fordult arra már hátra a Zsuzsi, hogy megnézze, mit csinál a mama. – Eszek – mondta a mama egyszerűen, és egy rövid, hárító mozdulatot tett a villával, mintha a Zsuzsit akarná elhessegetni vele. – Esző', de mit? – Hát káposztás cvekedlit. – Tee! – akkor a Zsuzsiból egyszerre kibukott a röhögés. – De nejlonzacskóbul? Káposztás cvekedlit? Hát neked se vót több eszed, mint hogy a negyven fokba' pont káposztás cvekedlit hozzá', ráadásnak nejlonzacskóba? Nézzed má', Pista, hogy mi ez a büdös, hát a mama ott hátul sutyiba' nejlozacskóba' dunsztó'ja a káposztás cvekedlit – röhögött a Zsuzsi. – Mér'? Én szeretem a káposztás cvekedlit – mondta a mama még mindig egyszerűen. – De má' csak nem fogok még egy lábost is magamma' cipe'ni – és a nejlonzacskó alján akkurátusan összeterelgette a villával a maradék cvekedlit.

Nagymama random, és más meglepő dolgok

Dialóg nagyanyám és anyám közt:

– Szoktál horkolni?
– Nem tudom.
– Nem tudod?! Hát hogy nem tudod?
– Általában alszom olyankor.
– Én szoktam. Néha fel is ébredek, úgy felhorkanok, na arra fel szoktam ébredni. Akkor átfordulok valamelyik oldalamra, mert az ember csak olyankor horkol ám, amikor a hátán fekszik. A Joli szokott is szólni, Margitka, fordulj az oldaladra, nagyon horkolsz. Azt' nem tud tőlem aludni. Na és akkor átfordulok. A Joli, az nem horkol... Te szoktál horkolni?
– Nem tudom.
– Nem tudod?! Hát hogy nem tudod?
– Általában alszom olyankor.
– Én szoktam...

Az Alzheimer. Ami az izgalom, az a surprise time to time – már persze annak, aki szereti az ilyesmit. Mindazonáltal szép, bár nyelvi fordulatokban méltatlanul szűkölködő. Ahogy képes újra és újra rácsodálkozni dolgokra. Mondjuk arra, hogy anya levágja a körmét. Megbeszélik, levágjam, vágjad, és akkor anyám levágja neki, öröm van. Másnap lenéz a kezére, és kikerekedett szemmel azt mondja, te jó ég, valaki levágta a körmömet. És arra anyám olyan szemeket mereszt, hogy az Eizenstein, ha még élne, vele forgatná a Patyomkin páncélost. Na képzelheted.

szombat.hu

Már a kocsiban mondta Rozi, hogy az anyja picsáját mind a sok szemét szerkesztőknek, hogy mér' kell egy időpontra berakni a celebeket, meg a megasztárt, meg a nosztalgiás zenés-táncos műsort, meg hogy a Krisztián – úgy mondta akkor Rozi nagy szívmelegséggel: az én kis Krisztiánom –, az micsoda egy tehetséges gyerek, de bezzeg az a Lüszi, hát hogy az fölháborító, minek kell azt a gyereket agyonsminkelni, nameg az a haj is, tisztára, mint egy kis díva, tisztára majmot csinálnak belőle, hát nincs ezeknek esze, egyiknek se, és azt, hogy agyonsminkelni, két helyen is megnyomta Rozi, túlhangsúlyozta, valahogy úgy, hogy agyonsminkelni – na így, csak még erősebben.

Aztán a temetőre már lenyugodott, csak kérdezgette az anyját, hogy te mit gondolsz, mama, ezt a papának gondoltam, ezt meg a Zsuzsinak szántam, ez olyan kis fiatalos, neeem? Meg hogy a mécseseket mind gyújtsuk már meg, dehát elfújja a szél, nem baj, de az olyan szép este, ahogy ég az a sok mécses; ezt Rozi koradélután mondta, a mécseseket, úgy értem, amiket persze azonnal elfújt a szél.

Jó, néha olyan nehéz ez, hogy valójában ki kinek az anyja, vagy ki kit tesz helyre, meg a hogyan, a Piriékről nem is beszélve, mer' nem elég ez, hanem még a kötelező családi program is; na azok aztán nem esznek nélkülünk, és nyomatékosítva van, hogy mindent meg köll enni, azér' csináltuk, és ezzel a köllel különösképpen rád van tolva a felelősség, és bár a chilin mindenki felszisszen, fél szemmel leginkább oda-odasandítanak a varázsdobozra, és mikorleszmárvége – Bélám, hozzátok a szendvicseket, hadd éljenek! –, még egy reklám, na ez a hogyishívják, tudod, ez az a buzi, és erre persze azért mindenki bekussol.
Nem igaz, hogy nem tudod, de nem, mondom, hogy nem, de ne mondjad már – na akkor Rozira rá kell hagyni inkább, hagyni, hogy befordítsák a székeket a varázsdoboz felé, hagyni őket ülni, mint gyerekeket a bábszínházban, és súgnak is, hogy neee, ne menj oda, ott a gonosz boszorkány, meg hogy Sütő Enikő, síma száddal mit kecsegtetsz, mért nevetsz felém, és az akkor most botox, vagy nem botox.

Olyankor a Laci a távirányítót kezeli, a távirányító, az mégiscsak férfijog, és amikor a celebek reklámolnak, a szignálba hallod, ahogy Piri tömören utasít, kapcsolj!, a Laci meg kapcsol. A Rozi meg, hogy nna, a Krisztián, az én kis Krisztiánom, és akkor örül, és a reklámblokknál meg a nyolcvanötödik cigarettánál közli, hogy csak féltizenegykor lesz eredményhirdetés, hiába forgatod a szemed Dezső, mint egy elbaszott Rettegett Iván, hozzad be inkább, fiam, a sütit a kocsiból, meg még a szombat esti láz is most kezdődött, jaj, azok milyen szépen táncolnak, a Csányi, meg a párja, na megyek, mert még lemaradok a legjaváról...

Parti szervíz, avagy terítéken a skorpió

Háromba vágtad, édes, jó Lajosom?
Háromba. Talán nem jól tettem?
De, jól tetted, édes, jó Lajosom. Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni.


Másképp a skorpióról senki se szólt.
A Tigris vette észre olvasgatás közben. Valami sötét árnyékot látott átsuhanni a lepedőn, csak úgy hevenyészve a perifériáján, márhogy a látómezejének a margóján – így mesélte később. Milyen helyes kis rák, gondolta, mert cuki kis ollók is voltak a kezében. Pont készült a könnyű testi sértésre, mikor a Tigrisnek leesett a tantusz.

Azt, hogy skorpió, annyira higgadtan és tárgyilagosan ejtette ki, hogy hosszú másodpercekig csak álltam az ágy mellett, és azon töprengtem, hogy jutott ez eszébe pont most. Akkor megismételte, skorpió, mondta mégegyszer, na és ennek a kis recitációjának a tónusából egyszerre kihallottam valami fojtott izgalmat, de csak álltam ott bénán és értetlenül, ő meg akkorra már gerincre vágta a könyvvel, ami annyit tesz, hogy a csukott könyv gerincével nyomta-szorította a matracra, az meg fuldokolva és veszélyesen csapkolódott ide-oda a farkával. Itt aztán megállt a tudomány.

Baszki – nyögtem, meg hogy: baszkibaszki, és komoly lekierő kellett ahhoz, hogy ilyen tömören nyilvánuljak meg e nehéz órán, a Tigris meg közben azt suttogta dermedten, hogy éscsakötcentireameztelentestemtől, én meg újra, hogy baszki – úgy is mondhatjuk, hogy evvel a baszkival lényegében a szűken értelmezett verbális készletemet ki is merítettem.

Akkor a Tigris szólt, hogy kellene valami izé. Aha, bólogattam az ilyen kritikus helyzetekben váratlanul megnyilvánuló éleslátásommal, aha, értem, nem akarod összeszutykolni a Sinkovič néni lepedőjét. Mire a Tigris, hogy lófaszt, csak túl puha a matrac, és így még agyonnyomni se lehet. De ugye nem akarod megölni, kérdeztem gyámoltalanul, erre ő, hogy de.

Mondjuk stratégiája, az nem volt neki. Azt mindenesetre felmértem, hogy elég nagy megszorultságban vannak, mindketten ágyhoz szegezve, hogy úgy mondjam; kapcsolatuknak láthatólag kényes egyensúlya mindkettőjüket erősen lekötötte.

Le kell vágni a farkát, jelentette ki akkor a Tigris, és úgy találtam, hogy ebben a kijelentésben nyoma sincs feltételes módnak, úgyhogy a Sinkovič néni fiókjából elővadásztam egy húsvágó, meg egy kenőkést, mire a Tigris elég bután nézett rám. Arra elmagyaráztam neki, hogy a húsvágó kés széles, azt szépen alácsúsztatom, ő meg a másikkal elkenheti a kis dög száját.

Na és akkor itt megint előtört az a minden helyzetben működő hűvös és logikus refaktorálási készsége a Tigrisnek, hogy inkább a kenőkést toljam alá, ő meg majd a húsvágóval felszeleteli, és egyáltalán nem vitatkoztam vele, mert súlyos életveszélyes helyzetben normális ember nem vitatkozik, és különben is, a Tigris egy valóságos savior, mit mondjak, egy hero; alácsúsztattam tehát, a Tigris elvégezte a piszkos munkát, a többi néma csend.

Auto kaputt

Na, mondjuk a tréler, az nem volt belekalkulálva.

Amikor anya először telefonált, hogy az öreg légtelenítette a hűtőt, meg tömítést is cserélt, akkor még röhögtünk, hogy dehát most volt fullszervízen, a Hosszú a saját szerelőjéhez vitte a kocsit, mert a szerelő, az ugye, bizalmi állás. Aztán anya másodszor is telefonált, hogy az öreg csak nem nyugodott, valami haverjával, aki különben szerelő – mert a szerelő, az ugye, bizalmi állás – kicseréltette a hűtőt. Akkor már nem találtuk annyira viccesnek. Aztán Kopernél persze felforrt a hűtővíz; mondta a Peti, hogy hát erősen a pirosba szaladt a mutató, és hogy – tette hozzá még lassan és tárgyilagosan, mert a Petit nem lehet csak úgy kizökkenteni – szerinte egy ideje már ott áll, a pirosban, tudniillik. Az öreg először csak csíkba harapta a száját, aztán szilaj, de visszafogott dühvel azt mondta, hogy bassza meg az a büdöskurvaisten – mást már nem mondott, mert akkor a Peti lassan és tárgyilagosan ránézett.

Estére aztán valahogy elfelejtődött, csaknem egy egész hétre. Biztos a nagy víz, a sós pára, meg a napsütés tette. Meg hogy jobbára gyalogoltunk. Utolsó nap jutott csak eszébe az öregnek, akkor úgy elkezdett sertepertélni a kocsi körül. Totyorgott a nyitott motorháztető előtt föl-le-föl-le rejtélyesen, mint valami bizalmatlankodó, rövidnadrágos sámán, kezében egy lefűrészelt nyakú kólásüveggel. Abból valami zöld löttyöt locsolgatott folyamatosan a hűtőtartályba, meg néha beindította a kocsit, kis gázfröccsöket adagolt, légtelenített napszámba, míg végül előkeveredett a Sinkovič néni fia. Akkor mondta neki az öreg, hogy áj hev e big problem, bikóz dö motor iz bojld, meg kérdezte is tőle, hogy vatsz jor opininjon, de az csak hümmögött ott a motor fölött, meg az állát vakarta, hátterében a hűvös Adriával. Akkor mondta az öreg, hogy méjbi szám er get in dö kúlör, hogy talán a légtelenítés, az megoldja, mire felderült a Sinkovič néni fiának az arca, hogy ja, ja, és akkor magyarázta az öregnek németül meg angolul, hogy hir iz szomeni monten, és az veri difikult az autónak, de majd ir géen di autobán, ja, ott majd lesz neki kúl er, meg minden.

Délutánra a helyzet kritikussá vált, a tágulási tartályban már a kartergázt is ki lehetett szagolni, csak hát víz, az nemigen volt benne. Az öreg hívta a haverját; légtelenítés, mondta a haver konstruktívan, meg még, hogy: az mindig segít. A Hosszú hívta a szerelőjét; hengerfej, mondta a szerelő konstruktívan, meg még, hogy: azzal onnan sehova, maximum kötélen. Ott álltunk hát szépen a tengerparton, totál befürödve.

Á, úgyis kész roncs, hagyjuk itt a picsába, azt' kész – mondta a Peti lassan és tárgyilagosan.
Vontassuk el a Toyotával legalább a határig, azt' ott már majd lesz valahogy – mondta anya kevésbé lassan és tárgyilagosan.
Az öreg nem mondott semmit, csak csíkba harapta a száját.
A Hosszú se mondott semmit, csak hívott egy trélert.

Mikor nagy nehezen elmakogtam a Sinkovič néninek, hogy proszim racsun, mert tumorró morning vil bi dö autoszéver at éjt o klok, vette az adást. Roppant lényeglátón csak annyit kérdezett: Auto kaputt?

Békebeli karácsony

Van egy ilyen homályos kép, érted, békebeli hangulat, sárga fotó, a háttérben karácsonyfa, libbenő angyalhajakkal.
És azon a képen a Dzsózi van, meg az anya, és karácsony, még a szép időkből, és az izzók beégették a fotópapírt, fehér lyukacsok az izzók azon a képen, és az egész olyan életlen máskülönben, de élő mégis.

Namost olyat csinálj, érted, olyat csináljál, amin az ajándékokkal.
Fölmart mindent, amit talált, az anya meg, hogy Jóóózsi, dehát az nem is a miénk, ne legyél már ilyen hörcsög; nem baj, így a Józsi, csak a kép kedvéért, és akkor berendezte, nagy csomag, kis csomag, narancs is legyen, a színe végett, érted, gyere, ide álljál, aztán fogjad te is. Az anya odaállt, és olyan kínban röhögve ácsorgott, hogy hát mi legyen. Gyere, fogjad te is, és nézzed, mondta a Józsi, rátette a csomagra az anya kezét, lemodellezte neki előbb, megnézte kívülről, jó lesz, na. Nézzed. A csomagokat nézzed, érted, nézzed a  csomagokat. De ne a kamerába nézzél, mert akkor olyan beállított lesz.

Na és hát valahogy így menet közben kaptam el őket, hogy az anya éppen azt kérdi, miért, szerinted így nem lesz beállított, a Dzsózi meg kicsit előreböki a fejét, úgy elé van bukva a feje a vállának egy cseppet, hogy nem, ez nem ugyanaz, nahát nézzed, az ajándékokra nézz és mosolyogjál.

És úgy néz ki a Dzsózi, mint aki nagyon szabódik, hogy nem ő tehet róla, dehát mégiscsak dukál egy ilyen karácsonyi kép, hogy szeretet ünnepe, meg ajándék, meg angyalszárnyak suhogása, érted, kisJézus a jászólban, mi meg már sírtunk, bele a tenyerünkbe röhögtünk nyüszítve, na és akkor exponálódott pont a kép.
Szép, békebeli kép, a Dzsózi van rajta, meg az anya, és olyan szépen, békebelien modoros is, beállított kép, hogy úgymondjam, pozőr egy kicsikét, beégett izzókkal.