Csücsök

Te – felült a gyűrött vászonágyneműben, a sötétben egyszerre felült –, mi ez?
Mi mi?
Ez a hang? Hogy ez, ez micsoda, azt kérdem. Nem hallod? Te surrogsz? A takaróval, azt kérdem, te surrogsz a takaróval?

Ó, hát én csak az orális fixációm miatt cseréltem a cumit cigire. Igen, igen, én surrogok az ágyneművel, mi több: én surrogok az ágyneművel. Most kinevetsz, de... én csücsközök, érted, én... én egyszerűen képtelen vagyok leszokni, most kinevetsz, ugye? Hát hogyan magyarázzam el, hogy az az éles vászoncsücsök, hogy az milyen jó? Ahogy azzal a csücsökkel simogatódik a középső ujj begye. Az ujjbegyemen át nyugtat meg a hűvös vászon, és vászon kell. Érted, vászon kell, hogy legyen. A szatén nem jó, vagy a krepp. Azt nem lehet feszes háromszögbe gyűrni úgy. Csak a vásznat.

És mutatja – így fogod össze, négy ujjal emeled meg –, és emeli. Texturát emel a behajlított mutatóujjra, ráfog hüvelykkel, a középső ujj, mint izmos magasugró, kecsesen átpenderül fölötte, ugyanaz a lendület hurokként a vászonba kap, s már húzza is be, akár egy tokot, a mutatóujj köré, mely óvatosan kicsusszan aztán, hogy a hüvelykkel együtt a végső simításokat megtegye: élt vasal a csücsökbe utóbb. Na azon az éles sarkon, ott táncoltatja az ujjbegyét. Míg el nem alszik.

Így alszom el, érted? Ne nevess ki, én így tudok elaludni. Ha bárkinek elárulod, megpofozlak.

Mindenki úgy archiválja a gyerekkorát, ahogy tudja.

Pillecukros

Az egész udvar lényegében egy nagy domb volt. Az egész Szőlőhegy, az Ófalu, ahogy ma nevezik. És amikor az a nagyszemű, vastag, vörös eper letoccsant, végiggurult a kérgesre száradt agyagos földön, a tyúkok csak úgy rohantak utána.

Mindig volt egy kopasznyakú, nem tudom, ez koncepció volt-e nagyanyámnál, de kopasznyakú, egy, az mindig volt. Tündér Ilonának csúfoltuk, és ahogy repült a hinta, bele-belemartunk a falombba, érett eperszemekkel dobáltuk, és kiröhögtük nagyon. Ostobán futott – minden tyúk ostobán futott, de Tündér Ilonát überelni nem lehetett. A fejmozgása egy külön tanulmány, valahogy testfüggetlenül, ritmus ellen mozgott mindig, mintha azzal a tar nyakával-fejével evezett volna. Olyan volt, mint valami nevetséges kézihajtány: előre-hátra, jaj, hol az eper, jaj, hova lett – ilyesféleképpen. Máskor meg csak állt félrehajtott fejjel, és nézett nagyon bután, néha-néha pislogott, a szemhéja alulról felfelé, érted, hát azon aztán tényleg meg kellett halni.

A Francin tudott egy olyan trükköt, hogy kell elaltatni a lábasjószágot. Azt ki kellett próbálni persze, úgyhogy összefogdostuk egyesével az összes baromfit. Akkor a Francin elkapta a tyúk nyakát, fejét bedugta a szárnya alá – a tyúkét persze, úgy értem a tyúk fejét a tyúk szárnya alá –, lefektette szépen a földre, és az öklével elkezdte verni mellette a földet egy ritmusban, akár a metronóm, és akkor fél percen belül a tyúk elaludt. Kifektettük az egész állományt, olyan szépen feküdtek sorban egymás mellett, mint egy zászlóalj katona.

Aztán kihívtuk nagyanyámat a nyárikonyhából. Lesápadt szegény az ijedségtől, mi meg nagy röhögve odaloccsantottunk egy vödör friss kútvizet az ájult tyúkok közé – hát volt kárálás, meg szárnyaknak tehetetlen vergődése, röpködtek a tollak bele a forró vasárnap délutánba, nagyanyám meg persze azonnali hatállyal haza akart deportálni bennünket.
Na, ez a pillecukros kép, ez ott volt. Az eperfa alatt épp.

Zakopane

Zakopane, mondta anyám, és ettől valahogy dideregni kellett.
Úgynevezett gorál stílus, ezt is mondta később, meg mutatta a képeket, és ott mosolygott egy csomó idegen ember, meg a fél szocialista brigád fekete-fehérben, csak az Erzsi néni nem mosolygott, nézett zordan, morcosan bele a lencsébe, pedig az Erzsi néni majdnem az atyaúristen, de legalábbis a főkönyvelő a téeszben, és hát derűje, az nem volt neki, én mindenesetre sose láttam, hogy volna.

Naszóval ottan álltak kompozícióba szerkesztve valami sóbánya bejáratánál, én meg hozzáképzeltem a sötét és fagyos tárnát, meg a portól boxosképű bányászokat, és olyan didergős rosszkedv ütötte fel bennem a fejét attól, hogy Zakopane.

Apával ketten maradtunk. Délutánonként a füzet fölött a párás ablakon át bámultam apát az udvaron, ahogy tett-vett. Keserű magány volt bennem, és úgy akartam látni, hogy benne is. Hol az anya, ezt firkálgattam folyton, meg apával számoltuk, hányat kell még aludni.

Csend volt nagyon, valami szokatlan, mély, nagy csend, és titokban attól féltem, hogy Zakopane, amit anya olyan nagyon várt, olyan, akár egy szép színes mesekönyv, és hogy anya talán majd nem is akar hazajönni onnan, hogy nem akar visszajönni hozzánk. Hogy talán nem is szeret már, talán terhére vagyok. És Zakopane-ban nincsenek sértődött kisgyerekek, akik konokul hallgatnak, ha az anyjuk számonkéri a hármast, és nincsenek villanyszámlások se, meg díjbeszedők, meg nem kell vájdlingban melegíteni a mosogatóvizet.

És akkor rettegve sírtam, keményen koppant a laminált furnér íróasztalom lapján a könnyem, és az apa miatt is szörnyen fájt, és hát olyan nagyon magányosak voltunk, olyan anyátlanok, csak gurultunk csöndesen ide-oda abban a nagy házban.

Aztán apa egy nap azt mondta, hogy ma, meg hogy be kellene menni elé a városba, hogy hát majd megkéri a Csontos Andrást, annak van kocsija. Azt is mondta, hogy mehetek én is az András bácsival, mert tudja, mennyire várom már anyát.

Sötét volt, és hideg, lehet, havazott is, én meg egész úton nem bírtam levenni a szemem a Csontos András bácsi kis ujjcsonkjairól, ahogy a volánon tartotta a kezét. És amikor anya beszállt, jószagú volt, de valami idegen jószag volt az, éreztem, amikor magához ölelt a hátsó ülésen, éreztem még a taknyos könnyeimen át is, és hozott nekem egy katicabogaras kitűzőt a jószagú anya, én meg csak csüngtem rajta, nem akartam elengedni, mert mind, a félelem, hogy jobb neki Zakopane, a színes szép mesekönyv, jobb, mint az otthon, szóval az a félelem akkor ott egyszerre még fájdalmasabban mart meg.

Budoár

A negyedik kicsi fényfolt a sötét folyosó végén.

Már az olajjegyeket ügyesen kiírta. Meg az ebédpénzt is elvehette, koppanva leszámolta a cédulákat a pultra, s tolta át a szűk pénztárablakon. Hétfő, kedd, szerda, az átírótömbbe meg – a fedelére kék tintával, folyóírással az volt jegyezve: "Ebéd" – bevéste nagy nyomtatottal a Géringer alá, hogy H-K-Sz-CS-P, s mögé, hogy 2, azaz hogy két fő.

A bordó Parker tollat szerette, meg a lapos, kerek tintaradírt, szaglászta egyre a halvány hússzínű gumit, tologatta az asztali naptár lapján, azokat a grafittól, tintától elszürkült kukackákat meg a tenyerébe gyűjtögette.

– Kicsikém, hozol-e nekem egy kávét?
Akkor átment, végig az üres folyosón, benyitott, belépett abba a negyedik kicsi fényfoltba, amelyben mindig finoman megült a kávészag.
– Csókolom, az Emi néni kávéjáért jöttem – tétován megállt.
– Na gyere, főzünk egyet.
Marika néni nagy volt, és puha, és mindig mosolygott, és hatalmas, barna dzsörzészoknyát hordott, és a dzsörzészoknya akkora volt, hogy a fűrészbakra terítve tökéletes sátrat lehetett volna csinálni belőle.

Marika néni volt máskülönben a téesz-atyaúristen, a hegyes bajszú elnök úr helytartója, meg a földi örömök Madame-ja egyszemélyben, budoárja az ablaktalan irattár, a plafonig érő polcokkal.
A budoárban a nehéz, dohos papírszag, meg valami kis fanyar tintaillat elé kúszott be a babkávé nyers aromája, ahogy a daráló tetejét Marika néni lepattintotta, s belekanalazta, majd kövérkés ujjaival az utolsó pernyéig kíméletlenül belekotorászta a kávédarát a csőrös alumínium-főzőbe.

– Lyukasztgathatok addig?
– Lyukasztgathatsz hát – a kezébe adta a nehéz papírlyukasztót, és valami papírt, ő meg bámulta, hogy szalad tele a lyukasztó öblös gyomra szabályos kis korongokkal.
– Marika néni, ezeket megkaphatom? Konfettinek.
– Meg. Keresek neki valami zacskót.
Aztán ott, a kávégőztől megnehezült levegőben a kopott aranyozású, könnyű kiskanálra kockacukrot helyezett Marika néni, belemártotta a sűrű párát lihegő feketébe. Odanyújtotta.
– Na. Ez pedig a tied. De ezt nem mondjuk el senkinek.
Csippentett a bal szemével.

A távbeszélő készülékrül

Hogyhát áshatnának-e egy kisebb árkot a ház háta mögött, azt kérdezte a Jocó.
Árkot – ismételte apa, kicsit bólintott nyomatékul, hogy na mondjad, aztán árkot minek.

És akkor mondta a Jocó. Hogy távbeszélő készüléket akarnak csinálni a Gézával. Hogy fentről, a ház végéből, ami az ő házuk vége, beszélni tudjon a Géza ővele itt a kukoricásban, ami meg a mi házunk vége. Na és hogy a kábelnek kell az árok.
Hogy abba fektetnék bele, tudniillik – a tudniilliket külön kihangsúlyozta a Jocó, akit különben szolíd távolságtartással kezelt mindenki, részint, mert emberi mértékrendszer szerint, akinek a spenótos palacsinta a kedvence, az csakis valami elcseszett földönkívüli lehet, részint, mert olyan hosszú haja volt, mint egy lánynak, és részint, mert úgy is affektált, mint egy lány, na és ez úgy nézett ki, hogy a nevét, azt, hogy Jocó, mindig valahogy úgy mondta, hogy Joccóóó – nemcsak, hogy két cuppogós cével, de ráadásnak mindig valami kényeskedő csodálkozásba lebegtette el a végét a Jocónak, ahogy bemutatkozott. Hát ezért.

Apának azonban nem voltak előítéletei. Ráhagyta a Jocóra, hogy ássanak akkor árkot a Gézával. A kábelnek.

Mikor az árokkal készen lettek, a Géza valami huzalt fektetett bele. Mutatta a Jocó nagy fontoskodva a két májkrémes dobozt a huzal két végén, hogy ez lesz itten, kérlek, a membrán. Nem értettem. Akkor elmagyarázta.
Hogy tudniillik, beleapplikáltunk a Gézával egy-egy kis lemezkét, na és hát, kérlek, a hanghullámok megrezegtetik a lemezkét, a lemezke rezgése rezgésbe hozza a huzalt, a huzal rezgése pedig rezgésbe hozza a másik végén a másik lemezkét, ami az egészet azután visszaalakítja hangrezgésekké. Hát így. És amikor a Géza fent belebeszél a májkrémes dobozba, akkor én azt itt lent, kérlek, a másik májkrémes dobozban hallom.

Nemigen hittem el, de a Jocó erősködött, hogy a távbeszélőnek tudniillik működnie kell, elvégre a Géza megmondta, és a Géza, az kérlek fizikát tanul, meg hogy az a Bell is így találta fel a telefont, tanulta a Géza, úgyhogy működnie kell, nna, punktum.
És akkor fölkiabált a Gézának, hogy Géza, kérlek, belebeszélnél a távbeszélő készülékbe? És akkor a Géza, az, kérlek, belebeszélt, és végigsurrogott a Géza beszédje a huzalon, és lent, a Jocó májkrémes dobozában, amiről a Jocó azt állította, hogy membrán, megrezgett, megzsörmölőzött a vékony kis lemez, és ennyi.

Kérdeztem a Jocót, hogy mit mondott a Géza. Mire azt válaszolta, hogy az a benyomásom, kérlek, hogy némileg még módosítani kell a szerkezeten, tudniillik finomítani, merthogy csak úgy nagyjából értettem.

Na és azon a ponton a lépcső tetején megjelent a Gizi néni, és elkiáltotta magát jó hangosan, hogy Géééza_Joccóóó – mert persze ő is két cuppogós cével mondta, hogy Jocó –, kész az ebéd! És akkor arra gondoltam, milyen kár, hogy még módosítani kell a szerkezeten, tudniillik finomítani, különben elég lett volna a Gizi néninek kiabálás helyett középhangerővel belebeszélnie a távbeszélő készülékbe, és akkor belemondhatta volna azt is, hogy spenótos palacsinta, mégse röhög rajta az egész utca.

A cirkuszos lány

Ma egyszercsak eszembe jutott.
Az illatról jutott eszembe, ahogy ott a Vörösmarty téren, a tömegben, odakúszott az orromba.

Ősszel jöttek, és csak egy hétig maradtak.
A cirkuszos lány a mi osztályunkba került. Nagyon szép lány volt különben, a Horváth Jancsi, meg a Nagy Tomi is halálosan beleszerettek, de a cirkuszos lány nem nagyon foglalkozott a fiúkkal. Igazából senkivel se nagyon foglalkozott, az osztályba is csak úgy tessék-lássék járt, meg amúgy is idősebb volt, talán tizenegy, mintha később mondta volna.

Hogy nem feleltették soha, azt irigyeltük nagyon.
Meg hogy cirkuszos lány. Volt körülötte valami gyökértelenség, valami vállvonogatós hányavetiség, hogy őt ugyan számon ne kérje senki. Meg valami titkos. Nem lehetett azt tudni, csak volt az a titkos valami, na az csak úgy sugárzott a pórusaiból.

És akkor pénteken egyszercsak azt mondta nekem: gyere el holnap este, nem kell fizetned, beviszlek hátul. Ezt mondta. Meg hogy: eljössz?
Persze elmentem.
És akkor egyszerre ott ücsörögtem a padon, és a porondmester egyre csak harsogta, hogy ééésss_mosst, kedves_közönség, mossst_igazi-világssszenzáció_következik, és manézsban ott állt a cirkuszos lány egészen pőrén, valami flitteres, könnyű muszlincsodában, mint valami hastáncosnő, és a karcsú, törékeny testén egy irdatlan nagy kígyó tekergett.
Olyan éterien szép volt azzal a rettentő kígyóval, hogy attól énnekem ottan dideregni kellett, de nagyon. Szinte meg kellett bénulni az agynak teljesen, hogy csak egy ilyen állóképre futotta, ahogy ott áll a cirkuszos lány a fűrészporon mezítláb, azzal a dermesztően hideg kígyóval a nyakában; mantráztam magamban csöndesen, hogy jajistenemcsakidenehozza, jajistenemcsakidenehozza.
Később, amikor magamhoz tértem, ott kuporgott mellettem. A kígyót, azt nem hozta oda. De azért így is csak lopva, oldalról mertem rásandítani, mintha attól félnék, hogy megvakulok az arccsontján finoman elterített csillámportól, vagy a fényes szemhéjpúderétől. Úgy emlékszem, ragyogott az egész, fénylett, mint valami angyal, vagy jelenés, vagy tudomisén.
A könnyű gyerekhajak lassan, játszódva lebbentek a tarkója alatt, akárha maga Mucha komponálta volna képbe az egész leányfejet. És valami jószagú volt rajta, valami ismeretlen, valami hűvös illat. Emlékszem, azt gondoltam, biztos a kígyó. Hogy a kígyótól ilyen jószagú. És beleborzongtam, ahogy a finom, jószagú, meleg bőrére néztem és eszembe jutott.

A cirkuszos lány meg csak mosolygott a manézs felé, fölfénylett a mosolya egészen, és akkor az a titkos valami csak úgy ömlött-sugárzott a pórusaiból.

A hintárul

Bele lehetett nézni a napba. Komolyan. Április volt, vagy lehet, március. Csak azért gondolom, merthogy ott kulmináltak az ünnepek  – csókolom, tetszik-e még emlékezni, a magyar tanácsköztársaság kikiáltásának mindenszentsége, meg a fénylő április négy, a hála ünnepe, hogy míg a szívünk ver, őrzi hűséggel szabadítónk hősi nevét, ugye. Miegymás. Szóval bele lehetett nézni a napba. Úgy szembesülni, vagy hogymondjam. A kötél meg széjjelvágta közben a segget, de mit számított, csak a dallamív kalimpálása újra és újra, és akkor még tudtunk énekelni ilyen mozgalmista módon, hogy kenderkötél a segg alatt, sej, haj, fel, le. Az volt a legjobb hinta. A kenderkötél. Semmi faxni, érted, tengerészcsomó, ne röhögtess, csak átveted a kötelet az ágon, megkötöd, a test súlya alatt meg majd szépen megfeszülnek a csomók – két csomó, kapitány uram, két csomóval haladunk –, amennyire kell.
Apa, csinálj nekem hintát. Aztán sose győztem kivárni. Az már a rizikósabb fajta volt, amikor keresztbe rákerült a deszka – ha nem felezőbe feküdt a kötélre, vagy rosszul kaptad el a ritmust, leborult az egész. Csak a macera volt vele. A deszkásból is több verzió volt: a négy csomós, ott külön hurkot csinált az ember a deszkának, abba dugta bele. Az nem volt olyan labilis, csak a nagy számok törvénye alapján az egyik csomó mindig eleresztett a deszkánál, aztán kurva nagyot lehetett esni. A két csomóshoz meg – két hosszú hurok, ág-deszka relációban –, nincs az a kötélmennyiség. Azt kipróbáltam nájlonzsineggel is, tudod, kék, meg fehér, mint a nyalóka, avval kötözték a bálát, na, abból volt elég. Meg volt benne rizikó. Az első szakadás után nem is forszíroztam. Úgyhogy summáztam, hogy kenderkötél. Legfeljebb széjjelvágja a seggemet.

Tudod, néha csak így előjönnek ezek a régi dolgok. Te, én úgy vágyakozom rá, hogy legyen itt az ablak előtt nekem egy hinta.

Kísértetekrül

Ahogy átmelegszik lassan a kezem. Reggelente kis fagykoppanások, dermedelem-leheletek mázgálják fakó opálüveggé az ablakot, épp csak átdereng a park álmos, szürke ásítása, ez a félhomályos, fogatlan szájüreg; átfogják az ujjbegyek rózsaszín párnácskái azt a fekete, oktogonális kávésbögrét, miközben fölégörnyedő arcom kozmetikai fürdőt vesz abban a keserű párában, s lassan kisimulnak a párna gyúrta kicsiny barázdák, hányaveti, karmos álommetszetek.

Rossz, jeges álmok ideje a kihűlt paplan alatt a nyirkos párnán, mely alatt csomóba gyűrve a Misi elmagányosodott pizsamája. Phhhh... vége lehetne már a télnek, hogy ez a reszketeg fázás elmúljon, vagy talán az is meglehet, hogy onnan belülről tapogatnak-lapogatnak a fagykarocskák. Félek. Átverve, kisemmizve érzem magam.

Ez is olyan ismerős, ez a kifosztottság, ez a félelem, nagyon, nagyon régtől fogva ismerős. Még emlékszem a fejem fölött összeboruló lombsátorra, a kanális két partjáról bekúszó akácok ágkarjainak titokzatos, lebegő, zöld csuklyájára a hidacska felett, a nyáresti szürkületben ijesztő örvénnyekkel simították arcomba a langyos szellőt, hogy mozdulatlanná dermedt a gyerekszívem a rettegéstől. Annak a faszerkezetű, vályogból tapasztott hídnak a foszló, málladozó lyukain át riasztó kaleidoszkópként villódzott elő a mélyből a dühös tajték, túlpartján pedig sötét tömegével fenyegető óriásként meredezett az elhagyatott, öreg szőlőhegyi iskola.

Édesen szaglottak az elvadult cigánymeggyfák a koraestében, sötét levélujjacskáikkal hívogató, hátborzongató hókuszpókuszokat firkálgattak az iskola fakósárga falára, a betört ablaktáblák csonkjaira. Azt beszélték, kísértetek laknak a romok közt, imbolygó lidércek, hogy néha a nyári éjben gyermekkacajt sodor a könnyű szél a kanális buja vegetációja felett, hogy sápadt gyertyavilág dereng azokban a foghíjas ablakokban, s ha az alkony teregetni kezdte szürke uszályát, hát a világ minden kincséért sem maradtam volna ott tovább egyetlen percre sem.

Mágnes volt ez nekünk, gyerekeknek, vonzó és rettegett mágnes – forró délutánokon a meggyfák hűvöséből tartózkodón fürkésztük ezt a rezzenetlen kísértettanyát, nem merészkedtünk persze túl közel. A vastag csendben dübbent a gumilabda az ujjaink alatt, akár egy szédült, üvöltő metronóm, s csak szőttük-dagasztottuk a lúdbőrös rémhistóriákat közben fogvacogva, mégis kéjesen; tarkómon a megfeszült bőr alatt kis bizsergető szikrák bökdösődtek, izmaim ugrásra készen – éleztük, húztuk a pillanatot, amíg már csaknem teljesen besötétedett, akkor aztán rohantunk vissza a hídon a falu felé rettegve, kifulladásig csapkodtuk a levegőt, szaladtunk, futottunk az életünkért szinte zokogva, és talán mert valami megmagyarázhatatlan okból fontos volt, eljátszottuk újra és újra.

Azután, évekkel később lebontották az iskolát, a fakóra égett téglákat csinos kupacokba hordták össze, majd eladták, a romok közt nem találtak semmit. Semmit. Nem csalódott voltam: gyászoltam. Hogy soha, soha többé talán olyan élesen nem érzékelhetem saját valóságosságomat, mint mikor ez a félelem, ez a rettegés kontúrozta megmarkolhatóvá. Hogy ez az elmúlás, ez a semmivé enyészés egyszerűen kiradírozza azokat a relációkat, amiknek tükrében definiálható vagyok.

Tűzoltó leszel, s katona

Olyan fiktív tűzoltó szakkör volt. Hogy volt is, meg nem is. Teoretikus, ja, ez elég kifejező. Ráadásul még szépen alliterál: teoretikus tűzoltó szakkör. Mondjuk a szakkör, az éppen nem.

Versenyre, na arra készültünk, nagyjából ez is volt az egésznek az apropója, hogy tűzoltó szakkör – pajtikák, járási tűzoltó verseny lesz, a nevezést leadtuk.
A szakkört a Schermann tanár úr vezette.

Na gyerekeim, mindig így kezdte – márhogy mind a négy alkalommal, amikor a szakkör technikai okok miatt éppen nem maradt el. A szívügye volt a verseny a Schermann tanár úrnak, ezt kihangsúlyozta, meg hogy a legnagyobb nehézség a tömlő lesz.

A legnagyobb nehézség amúgy – ebben nem tévedett – tényleg a tömlő volt. Valami financiális okok miatt a szertárban nem volt, csak az ígéret, hogy lesz, mivel ugye járási verseny lesz, a nevezést meg leadtuk. Na, nem lett. Mondjuk a Schermann tanár úr, lévén tiszteletbeli tűzoltó, legalább halvány fogalmakban nyilatkozott róla. Metszetszerű ábrákat firkált folyton a táblára, azon magyarázta el, hogy a legnagyobb nehézség a tömlő, meg hogy, na gyerekeim, ezek itten az illeszkedési pontok a tömlőn, és jól látható, kérem szépen, hogy a fémnek a csapolása hogyan van ugye kivitelezve, és hogy hogyan is van pontosan az illesztés iránya.

Nagyjából az volt a koncepció, hogy az egyik tömlővel a Jutka szalad, a másikkal a Horváth Jancsi, a maradék három ember meg az illesztést csinálja, meg nyitja a tűzcsapot.
A sorrend, az kérem szépen, rettenetesen fontos. Hogy mindenki pontosan tudja, hogy mikor indul a posztjára, és ottan, kérem szépen, mit csinál, így mondta a tanár úr. Meg vihorászott, hogy persze ez így most egy kicsikét olyan, mint a vaktérkép a földrajz órán, de legközelebb aztán tényleg kihozzuk a szertárból a tömlőt, és akkor, kérem szépen, lemodellezzük. Hát nem modelleztük. Csak fejben. Úgy négyszer.

Aztán a verseny előtt egy héttel a Schermann tanár úr felvette a tiszti egyenruháját – mint mondtam, tiszteletbeli tűzoltó volt –, és avval kezdte a szakkört, hogy na gyerekeim, sajnos – bár a nevezést leadtuk –, hangsúlyozom: saajnos a mi csapatunk a versenyen  nem indul, a nevezést visszamondtuk, tekintettel a felkészülési idő roppant rövid voltára, kérem szépen.
És akkor a Schermann tanár úr két egészen apró, finom mozdulattal végighúzta a bal kezét az érmeken a szíve felett, mintha csak valami kis szöszt sepregetne le a mellkasáról szórakozottan.

Mozi

Nem kötelező, és nyomatékul még a mutatóujját is feltette, de erősen ajánlott. Schermann tanár úr akkor megtáncoltatta a füleit – ennek csodájára járt az egész iskola, ahogy idegállapota szerint megfeszítette a fejbőrt a tarkóján, na és olyankor táncoltak a fülei.

Schermann tanár úr máskülönben, mint a vaj, és ha ő azt mondja, erősen ajánlott, abból dolgozat lesz, aminek mindig az a felvezetése, hogy mennyivel szívesebben ülne otthon a családi asztalnál, a Gizi néni spenótos palacsintát süt ebédre [na azon fújjoltak eleget], dehát ő most itten az életre neveli az ifjúságot, nem nekem, az életnek tanulsz, kisfiam.

A filmet aztán nem hozták meg. Kocsival jött volna, állítólag egyenesen Budapestről, dehát végül nem ért oda.
Álldogáltak a kicsi eresz alatt, előbb még a kora nyárban, vártak. Az persze gyanús volt, hogy csak négyen vannak, a Schermann tanár úr se érkezett meg, nyilván a spenótos palacsintájával bíbelődik, ezen röhögtek. A Lippai és a Zoltacsilla meg egymással évődtek – ebből még lesz valami –, magázódva és valami nevetséges archaikus modorban folyt a flört, izgalom volt hallgatni.

Aztán leszakadt az ég, vadul, drámaian, biztos viharba keveredett a filmes kocsi, várjunk még? Várjunk. Legalább amíg eláll.
Csak nem állt el. Vagy két órát ácsorogtak ott, a Lippai meg a Zoltacsilla flörtölt, néha röhögtek valami viccen, az idő aggasztóan elszaladt, mit mondok otthon?
A téeszesek is mind hazabicikliztek, némelyik nejlonszatyorból kötött sapkát a fejére az eső végett, be-bebámultak a kultúrház felé, mit ácsorog ott az a négy gyerek.

Akkor már nagyon késő volt. Még mindig esett, megcsendesedve, masszívan, hűvös is lett. Megyek, mondta, és a gyomra összeugrott, istenem, mit mondok otthon?

Az anyja csendesen kérdezte, hol voltál?
Moziban.
És jó volt a film?
Most mondja meg, hogy nem volt vetítés, hogy csak esett, hazajönni nem volt kedve, hogy várták, hogy eláll az eső, dehát nem állt el, és igazából olyan jól szórakozott, ahogy ezek hülyítették egymást?
Jó.
Hol voltál? Nem is hanggal kérdezte. Erővel.
Moziban.
Hol voltál? Nem volt mozi, találkoztam a Géza bácsival, azt mondta, szóltak az iskolában, hogy elmarad, hol voltál?
Moziban. Akkor már dacos volt, dehát ő nem tudta, hát neki senki se szólt.
Jól van. Akkor most menj vissza oda, ahonnan jöttél.
Ez rosszabb volt, mintha kiabál. Rosszabb, mintha pofon üti.
Dehát esik.
Látom. Na menj.

Akkor, ahogy volt, a lucskosra ázott sárga dzsekijében kifordult, kiment. Megállt a terasz mellett, lecövekelt a sűrű esőben, arcán egybefolyt, lecsorgott könny-takony-eső. S ott maradt mozdulatlanul.

Állva pisilni

Már akkor szóba kerültek a fiúk.
Azzal kezdődött, hogy a Kovács Lackó verekedett érte. Nem olyan heroikusan-romantikusan verekedett, mint a filmeken, és például nem volt olyan spanyolcsizma-izé se, amit addig szorítottak a lábán, míg végül bevallotta, hogy halálosan szerelmes a királynéba; lányszöktetés se volt, se lóval, se ló nélkül, csak verekedés, vad és rosszfiús, és egy kicsit talán gonosz is. Vagyishát, igazából nem is verekedés volt, hanem csak odakapott a Lackó, letépte egy mozdulattal a Varga Öcsi szemüvegét, a földre dobta, és rátaposott, ne merd többé csúfolni a csajomat. És akkor a Varga Öcsi sírni kezdett, mint egy kislány, a Lackó meg szobafogságot kapott, de nem reklamált, és mindenki tudta, hogy a Lackónak csaja van.
Namost ezt muszáj volt megbeszélni cseresznyézés közben.

Te, azért az bátor dolog volt, hogy a Lackó így kiállt érted.
Ja, bátor.
Amúgy te tudtad, hogy szerelmes beléd?
Á, nem is szerelmes.
Dehát azt mondta, hogy a csaja vagy.
Azt mondta.
Te... ömmm... és láttad már a... ömmm... az izéjét?
Mi van?
Hát, hogy láttad-e már a... micsodáját?
Hülye vagy.
Nadeláttad?
Ezt nagyon gyorsan kérdezte, egyszuszra kifújta, mit lehet erre mondani, de hülye vagy, de tényleg, máskülönben meg hagyjál már békén.
Te, ez olyan igazságtalan. Hogy ezek csak úgy előveszik, érted, aztán csak úgy pisilnek vele, bele a világba. Hogy nem kell leguggolniuk, hogy jól összecsípje a seggüket a csalán, hanem állva pisilnek, érted?
Ja. Jó lehet állva pisilni. Kényelmes.
Te figyelj, mi lenne, ha kipróbálnánk?
Hülye vagy, itt a fán?
Itt hát.
Hogy? Le a fáról?
Aha. Bele a bokorba. Na?
És akkor letolták a kisgatyát, meg a bugyit, és megpróbálták. Le a fáról. Bele a bokorba. A sárga lé meg végigcsurgott melegen a lábuk szárán.

Apuka fusiba

Apuka fusiba hegesztette a fémet. Kerítést, megrendelésre. Voltak ilyen aktuáldivatok, hogy öt függőleges léc-öt vízszintes-öt függőleges, keretbe. Meg két függőleges közt egy sor karika, sorkihagy, aztán két függőleges közt egy sor bordázott pálcika. Azt szar volt festeni. Azért alapvetően függőlegessel meg vízszintessel operáltak.

Jött a Pali bácsi, hogy Ferikém, csinájjál már egy ilyen karikás-bordázott pálcást, nem sürgős különben, tudod, csak mikor ráérsz, a többit majd megbeszéljük. És az a többi, az mindig a honorárium volt, többnyire pálinka, fél disznó, esetleg kukorica a lábasjószágnak. Pénz a legritkább esetben. Na és akkor a Pali bácsi szombaton a kis utánfutóval odaszállította az anyagot, apuka meg elővette a hegesztőt, kígyózott a kábel végig az udvaron.

Volt egy nagy transzformátor hozzá, na az elég ijesztően búgott. Apuka becsíptette a hegesztőpálcát az elektródafogóba, odaillesztette a fémhez, és – ezt én soha meg nem értem – már pattant is a szikra. Félkézzel, mert a másikkal a hegesztőmaszkot tartotta. Namost az egy lapátszerű, buta doboz volt. Olyasmi, mint amit a közterületesek használnak, az a hosszúnyelű lapát, amire a szemetet söprik fel. Belül széltében egy keresztmerevítő, azon egy fanyél, avval tartotta az arca elé. A maszk felső harmadába egy bekormozott üvegdarab volt applikálva, azon keresztül nézte, mit csinál. Szabad szemmel nem tanácsos belenézni abba a gyilkos, kék lángba, akár meg is vakulhat tőle az ember, mindig ezt mondta. Föl nem foghattam, mit lát azon az üvegen keresztül.

Egyszer megengedte, belenézhettem a kormos üvegbe. Odaérintette a pálcát a fémhez rövid időre, és akkor láttam, hogy fröccsen szanaszéjjel neonzölden a szikra. Szaga is volt, olyan fanyar, kék szag, azt szerettem.

Amikor hegesztett, azért mindig úgy helyezkedett, háttal nekem, hogy testtel takarja, hátha mégis kedvem szottyan. Csak a sziluettjét láttam, meg hogy peregnek körülötte a csillagok. Tisztára ilyennek képzeltem az angyalokat.

A sorskönyvrül

Nahát ez Csillebérc, mondta a Baby néni, aki persze valami ösztönszerű előérzetből, vagy ösztönszerű  archaizmusból nagyzolva írta be magát az úttörőcsapatvezető pajtások cirkalmas listájába. Ipszilonnal véste be, bár az efajta nagyzolás akkor még pre-, vagy már anakronisztikus idétlenkedés volt csak, tekintetbe véve a CIMEA VIKI internacionálisan holdvilágképű mosolyát, meg a lendületet, amivel zengtük a dalt üde, mámoros ajakkal, hogy annyi a fájdalom Földünk sok tájadon.
A CIMEA VIKI globálisan széles szmájli-mosolya, amihez képest manapság még a google is csak ma született bárány és boldog lelki szegény, amennyiben fogalma sincs róla, úgy értem, az egész világbékés gyermekösszefogásra nincs egy kibaszott keresőszava, pedig csapatunk úgy indult harcba, rumbala_rumbala_rumbal-la, és hol volt akkor még a Váradi Roma Café, vagy a Zsidó, akiről komolyan azt gondoltuk, hogy a tulajdon neve, a tulajdon családneve az neki, ó, boldog ifjúság – mind álltunk a vártán, amiről csak homályos fantazmagóriáink voltak, hogy pontosan mi is az, és hogy hol, és büszkén viseltük az úttörő nevet.

Ez Csillebérc, erre futott ki az egész lobbi, csapatvezető pajtás kérem, meg a zánkai úttörőtanácstitkár-képzőre, meg odaállni a döglesztő hőségben a szénfekete salakra hófehér ingben, vörös nyakkendőben, odaállni a kétszáz pajtás elé, szembe a recsegő Teslával, hogy csapatvezető pajtásnak, aki a Baby néni ipszilonnal, Kovács Edina úttörőtanácstitkár jelentem, hhhhhhhhhhhh, akétezernégyszázhuszonötösszámú petőfisándorúttörőcsapat a zászlófelvonásra teljes létszámmal felsorakozott. És olyankor a Schermann tanár úr meglibegtette kissé a füleit a Móra Ferenc raj előtt, talán, hogy avval hűtse cseppet magát, és az egész Móra Ferenc raj némán csuklott a torkába szorult röhögéstől, amíg a tejfölszőke Csoknyai el nem ájult a napon, kezében a rajzászlóval, amivel estében fejbevágta a rajtitkárt, és, csapatvezető pajtás, jelentem, a Móra Ferenc raj a zászlófelvonás ihletett pillanatiban úgy dőlt le halomra hófehér ingben, vörös nyakkendőben a forró salakra, akár a dominólapocskák.

És ez így, ebben a formában, sosem hangzott el, mert a mi istentelenül szocialistakommunista utópiánkban a Kovács Edina, akiről pedig még komoly pártkáderek is azt suttogták, hogy eredményei alapján méltóképpen ünnepelheti az Úr szent titkait, a bérmakeresztségben az Irén nevet kapta, és emiatt végül a sorskönyvébe nem lett beleírva az úttörőtanácstitkári státusz.

Kedves naplóm...

A Zöld Füzetben benne volt a Fehér Tamás, a-tól z-ig. Kövér, kusza betűkkel. Nem, ami megtörtént, hanem ami megtörténhetett volna.
A Zöld Füzetben benne voltak a kicsi fájások. Hogy egyszer majd összegyűjti a könnyeit kis gyógyszeres fiolákba, és odaadja neki. Az anyjának.
A Zöld Füzetben benne voltak a kérdések. Hogy vajon tud-e olyan hideg lenni, hogy keményre dermed a könny a szem sarkában? Tud.
A Zöld Füzetben benne voltak a Szép Ernő és a lányok, a Bálint András. A Gabi néni lótetű is benne volt, mint a történelem mozgatórugója, a dialektika. A Pege, hogy hol az Egy. A Pásztorórák, irodalom berkei. Mind.
A Zöld Füzet nem a Kedves_naplóm volt, hanem a képzeletbeli barát. A lélek bélése a huzatos, hideg télre. Vagy inkább a protézise. Ámbár a lélekre nincs protézis. Hentesüzlet volt, nyers, véres sebekkel. Cukrászda volt, tejszínhabos piskótával, creme brulée-vel. Birtokviszony volt. Magántulajdon. Nem a fele királyság, hanem az egész. A Birodalom. Magánterület. Magányterület. Az út. A vízben, kövek alatt, az ízekben, bőr alatt rejtőzködő. Az intimszféra.

Aztán egy nap arra ment haza.
Hogy a Zöld Füzet kinyitva fekszik az asztalon.
Hogy az anyja ridegen kérdi. Ez mi?
Hogy csak meleg levegő szökik a száján, ahogy azt suttogja. Napló.
Hogy az anyja ridegen kérdi. Kinek a naplója?
Hogy felforrósodik a levegő a szájban, s a nyál apad, a nyelv tapad a szájpadlásra, ahogy szól. Az enyém.
Hogy az anyja ridegen mondja. Nem értem.
Hogy sós ott belül nagyon, hígul az apadó nyál, ahogy kiált. Az enyém, azt mondtam, az enyém, mégis kié lenne, látod, az én írásom, az enyém, az enyém, hát csak megismered, nem? Most haragszol, tényleg haragszol, még te haragszol énrám, mert elolvastad...
Hogy az anyja ridegen pofonüti.

A Zöld Füzetben benne volt a Fehér Tamás, a-tól z-ig. Kövér, kusza betűkkel. Nem ami megtörtént, hanem ami megtörténhetett volna.
A Zöld Füzetben benne voltak a kicsi fájások. Hogy egyszer majd összegyűjti a könnyeit kis gyógyszeres fiolákba, és odaadja neki. Az anyjának.
A Zöld Füzetben benne voltak a kérdések. Hogy vajon meg lehet-e bocsátani a felnőtteknek?

Ég a város

Minden Mórás csajnak masnis körömcipője volt. Ez fogott meg leginkább, az illedelmesen a szék alá húzott masnis körömcipős lábuk, ahogy ott ültek talpig jómodorban és talpig franciásan; amúgy tisztára olyan volt, mint a Matula, tudod, az Abigélben, hogyismondjam, nem a lét elviselhetetlen könnyűsége, de a cipő miatt egyszerűen muszáj volt, akartam ülni én is jómodorban és szék alá húzott, talpig masnis körömcipőben a gólyák előtt.

Később a Bori mondta, hogy a Kapus tanár úrnál nem kötelező az énekkar, csak ajánlott, az már félsiker, érted, a zeneelméletet meg benyalod, nem csesztet különösebben. Nem presztizsből, de egyszerűen minden Mórás csaj énekkaros volt, szalagos körömcipős félegyházi pacsirta, úgyhogy a Borival hetente kétszer zöld hajnalban baktattunk végig a Kossuth Lajos utcán a kollégiumtól a Móráig.

Szoprán volt a Bori, szép, romantikusfrizurás királylány-szoprán a női karban, úgyhogy szoprán lettem, tudniillik, az ember úgy lesz valamilyen hangfajú, hogy beül, teszem azt, a szopránok közé. Na, mert a Bori ott ült köztük a középső padsorban, kézenfekvő volt, hogy ott a helyem, meg különben is, a szoprán viszi a dallamot ugye. Hamar leesett, hogy a dallamot vinni reggel hétkor eléggé nyögvenyelős cipekedés. Akkor a Bori mondta, hogy esetleg próbáljam meg az altot, tényleg, mondta, neked végülis tök mély a hangod, akár f/g-től e"/f"-ig is terjedhet, jó, nem leszel ugyan operista, de legalább lehetsz az ellenszólam, az ilyesmi úgyis fekszik neked. Nahát nem feküdt.

Aztán a Böbe mondta, hogy micsoda hülyeség ez a női kar, az a te bajod: tocsog az ösztrogén, meg minden picsa kibírhatatlan fejhangon sikoltozik. Meg hogy mért nem járok inkább vele a vegyeskarba, ahol fiúk is vannak, végülis a Kapusnak igazán mindegy, tette még hozzá, csak lássa a képed. Ja, és a kollégiumból is ki lehet egy kicsit lógni, mert a vegyeskar este van, aztán hazafelé még beugorhatunk a Tejbárba egy Rákóczi túrósra. Úgyhogy a királylány-szoprán Boritól átpártoltam a Böbéhez.

A próbák a fiúkollégiumban voltak, közel a vasútállomáshoz, és néha a Böbével meglógtunk, kisétáltunk az összeszerelmesedett platánok alatt a vonathoz, és olyankor kislányosan, minden féltékenység nélkül a DéCsabiról fantáziáltunk. A DéCsabi tenor volt, őrületesen nagy, barna szemekkel, és elérhetetlen messzeségekben tőlünk, altosoktól, és mondtam is a Böbének, milyen kár, hogy a Bori nem vegyeskaros, mert ő, mármint a Bori a szopránjával, képezhetne valamiféle átjárást, valami kis közeledési lehetőséget a tenorokhoz, vagyis a DéCsabihoz, de a Böbe kijelentette, hogy tiszta hülye vagyok.

Kérem, a Mórának mindig is kiemelkedően híres énekkara volt, büszkélkedett a Kapus tanár úr, hát tessék lelkiismereti kérdést csinálni belőle; aki nem tud kottát olvasni, kérem, annak nincs helye egy olyan kórusban, amely már többször is sikeresen vendégszerepelt a Magyar Rádióban. És a tanár úr pont ugyanazzal a hevülettel fantáziált a Magyar Rádió-beli fellépésről, mint az altos lányok a DéCsabiról, közben pedig megunhatatlan hevülettel fújtuk, hogy Sej, Vargáné káposztát főz, és azt, hogy Sej, Vargáné, mindig kánonban, mert szólamok szerint a szoprán kezdte a tenorral, aztán a tanár úr beintett a pálcájával, hogy kérem, akkor most belép az alt és a basszus, ééés egy, és most, és tessék, aztán a pálcájával egyszerre verni kezdte a pulpitust, hogy nemnemnem, valaki folyton lekési, de persze sosem derült ki, hogy ki az, csak amikor felkérés érkezett a Magyar Rádiótól, kezdett el fenyegetőzni a Kapus tanár úr, hogy márpedig a végére jár a dolognak. Egyéni időpontot kapnak kérem, személyesen hallgatok meg mindenkit, öt perc per fő, nos ennyi idő épp elég lesz, hogy megtaláljam a bűnöst.

A Kapus tanár úrnak ez a kis diszpozíciója aztán mélyen empatikussá tett avval kapcsolatban, hogy Ég a város, ég a ház is, mivel meggyőződésem szerint én voltam az, aki mindig lekésett, és én voltam az, akinek az ambitusa jó, ha kitett egy fél oktávot, még véletlenül se terjedt e"/f"-ig, de ezt a sötét kis titkomat úgy őriztem, mint a Salamon kincsét. Megijedtem. Hiába mondta a Böbe, hogy nem lesz gond, átkoztam magam, hogy minek is hagytam ott a biztonságos női kart, az bezzeg nem volt kiemelkedően híres, arra bezzeg a kutya se kíváncsi, az sose lépett fel a rádióban. Akkor már tudtam, hogy az, hogy én a Kapus tanár úr elé járuljak, egyszerűen lehetetlen, ekkora lebőgést nem vállalhatok, ehhez még a DéCsabi őrületesen nagy, barna szeme sem lehet elég motiváció.

A félév vége volt, az idő egészen a körmömre pörkölődött, már csak egy hét volt a meghallgatásig, égett a város, de főleg a ház égett, én meg belezokogtam a telefonba anyámnak, hogy nem akarok többé félegyházi diák lenni. A honvágy, hazudtam, nem bírom el, és ez olyan érzelmi nyomaték volt, amellyel szemben nem volt érve.

Amikor a félévi értesítőt aláírattam a Kapus tanár úrral, azt a kicsi embert először láttam láttam lágynak, ahogy felnézett rám. Sajnálom, mondta, hogy nem lesz ott velünk a hangfelvételen. Maga egy ígéretes tehetség. Jó, nyilván nem lesz ugyan operista, de az ellenszólam, az nagyon fekszik magának, fiam.

Évekkel később a Bori mesélte, hogy nem volt személyes meghallgatás. A Magyar Rádió, financiális okokra hivatkozva, lemondta a hangfelvételt.

A pipereszappanyrul

Na azt, például, mikor használtad utoljára? Márhogy nem a pipereszappanra gondolok – vagy de, arra, csak nem materiálisan, hanem fonetikailag.

Ott nyalogattuk el a végét a kollégiumban – emlékszel? –, mikor még zuhanyozni jártunk, és röhögtünk a Varga Tündin, hogy az otthonról hozott provinciális álszemérme miatt képes volt inkább tornatrikóban beállni a forró víz alá, le nem vetkőzött volna az isten pénzéért se. Szemüvegben meg tornatrikóban fürdött, merev háttal, négy év alatt egyszer se láttuk a mellét.
Mégis neki volt először tusfürdője, hát perszehogy. Szerintem az első flakont nagyjából el is kérincséltük tőle. Inkább adott, előbb szabadult; szorongatva érezhette magát ott a lesimázott betonon, a párában megvakult szemüvegében a pucér csikólányok között.
Duschbad – ez volt ráírva, és úgy habzott, mint az állat. Jószagú tusfürdő volt, kék talán, selymes, kéjjel kentük magunkra. A Varga Tündi falnak fordította a tyúkmellét a tornatrikó dekoltázsában, inkább ne is lássa, mi meg sutyorogtunk a háta mögött, hogy hát honnan telik ennek tusfürdőre, az anyja picsáját.
Akkor kitaláltuk, hogy meg lehet azt csinálni is. Szappanból, fifikából. Csak sajtreszelőt kell keríteni hozzá.
A reszelőért a Rozianyunál kellett lobbizni a menzán, nem volt könnyű, kicsit gyanakodott a vasalós botrány óta. A vasalós botrány amúgy egy szimpla kis gittegylet volt; a szilencium alatt almakompótot főztünk, meg húst grilleztünk a kollégiumi közvasalón, csak mikor kiderült, akkor lett belőle a vasalós botrány. Szóval a Rozianyu gyanakodott, de csókos voltam nála, úgyhogy kis vonakodás, meg kis mentális hájjal kenegetés után adta mégis.
Egy fél szappant áldoztunk be, a Már Andi fél faszappanát, azt kevertük vízzel. Azért csak felet, ha mégse működne a duschbad, azért az Andinak legyen mivel fürödnie.

Nahát a reszelék az istennek se akart rendesen eloldódni. Lehet, az arányokkal volt gond, de nem akartuk túl hígra. Még maricskoltuk is pedig, hogy majd a kézmeleg. Meg rázogattuk sokáig felváltva a samponos flakonban. Aztán rámondtuk, hogy jól van, kell még neki pár nap. Hagytuk érni. Egy hét múlva is darabos volt, de valami fénye lett. Akkor eldöntöttük, hogy kész.

– Jó lesz az?
– Jó lesz.
Testületileg vonultunk a zuhanyzóba, az egész kettes szoba.
– Tesztüzem, na kenjed.
– Kenem.
– Na? Milyen?
Nyálkás volt, a pipereszappanon átütött valami kicsit karcos, kesernyésre pállott nyári lefolyószag.
– Jó, csak.
– Na!
– Valami hülye szaga van.
– Hát majd fujunk bele dezodort – mondta az Elvira így, rövid u-val, ezt hozta Sárbogárdról. – Aztán majd a Tünditől, ha kiürül, elkérjük az üres dusbádos flakont. De amúgy? Amúgy jó?
– Amúgy jó. Télleg. Mondjuk, ilyen izé... takonyszerű, vagy mi.
– Takonyszerű?
– Ja. Meg nem annyira habzik.
– Nabazmeg.
– Ja.
– Még jó, hogy nem reszeltük le az egészet.
– Ja, jó.

URH

Átkozott egy év volt. Mint a hetvennégyes. Legeslegrosszabb év, nem jön, remélem, több ilyen. Szólt az URH. Az URH szólt, mindig az.

Zsinórt ragasztottunk a kétforintosra, úgy eresztettük bele lassan a telefon perselyes hasába, és beszéltünk, majd kihúztuk a kettest a készülékből, a bélást húztuk ki, az URH meg szólt mindeközben, a fejben, az URH. Az URH szólt folyton, szólt, mikor volt a blokád, mikor volt a telefonfülke, és volt a szomszéd. Volt a szomszéd, és puszta önbíráskodásból akart kitépni a fülkéből, lejárt az öt perc, rikoltotta, és nem érdekelete, hogy az anyámat hívom, aki a körmét rágja a Color Star előtt, lejárt az öt perc, csörgette a bélásokat az öklét rázva, hadonászva. Volt a szomszéd, és szólt az URH.

Volt a híd, megvolt a híd gyalog, az Erzsébet volt a híd, gyalog, és szólt az URH a fülembe, a Kékihez mentem a hídon át, és az volt az az év, még mindig az volt, mikor először emelt rám kezet, és az URH csak szólt, az URH a fülbe, bele.

És az volt az év, mikor a Béla orosz tisztiegyenruhát szerzett az Ecseriről, és részegen bemászott a kertbe, és meg kellett kapaszkodnia egy csemetefában, miközben felordított a tizedikre, hogy gyere le, hallod, neked öltöztem be, és szólt az URH.

És az volt az év, amelyre jött egy másik, egy másik jött, melynek tavaszán pörköltcukor illatot hurcolt a szél a panelek közt, és a Kéki fel akart gyújtani, ki akart dobni a tizedikről, de az URH még mindig szólt, csak szólt az URH, mikor végül aztán magát dobta ki, kidobta magát, angyalnak szegődött a Kéki, és az volt az év, mikor minden könnyben meg unikumban ázott, és szólt az URH.

És az URH szólt, mikor a Béla kezébe adtam az ollót, és azt mondtam, hogy és most vágd le a hajam, úgy vágd le, mint a Betty Blue-ban a film végén a csaj, vágd le úgy, tudod, mikor tiszta vér volt az arca, és levágta, a hajamat vágta le a Béla, és szólt az URH.

A költözésrül

A Döméék jöttek költöztetni. A Döme szemre megmondta, hogy elég lesz a kisfurgon is. A macskát meg, mondta a Döme, majd az öledbe fogod. De ha elszabadul, kérdezte az Ervin. Nem szabadul, mondta a Döme, meg vannak ilyenkor illetődve. Nem szabadul el.

A kipakolásnál meg az van, mondta a Döme az Ervinnek, hogy ésszel, öreg, ide koncepció kell, kicsi a lakás, nem az van ám, hogy lebaszunk mindent a lakás közepére, azt' csókolom. Koncepció kell. Szélre kell rendezgetni, egyoldalra, fal mellé, hogy középen lehessen majd csinálni a nagyszereléseket. Milyen nagyszereléseket, kérdezte az Ervin, hát hiszen csak egy matrac van, három könyvespolc lapra szedve, meg egy hajókoffer. Meg a dobozok. Milyen nagyszereléseket, milyen nagyszereléseket, dohogott a Döme. Hát ez az, hogy milyen nagyszereléseket, felete rá az Ervin. Hát majd ami lesz, mondta a Döme, és ránézett egy komorat az Ervinre, hogy ugyan fogja már be a pofáját. Aztán meg rámnézett, hogy te meg csak maradjál addig a kocsiban, fogjad a macskát, aztán majd mikor már kész, majd akkor beviszed. Ne háborgassuk fölöslegen a lelkivilágát a macskának, merhogy minek.

Na és a Döme meg az Ervin kipakoltak, koncepciózusan, szélre rendezgetve, egyoldalra, fal mellé a matracot, a könyvespolcokat lapra szedve, meg a hajókoffert. Meg a dobozokat. Hogy középen lehessen majd csinálni a nagyszereléseket. Én meg addig fogtam  a macskát, gubbasztottam a kocsiban, vártam, hogy mikor kész, hogy mikor vihetem már be  a macskát.

És mikor a Döme szólt, hogy na, mi megvagyunk, bezártunk magunk után, biztos, ami biztos, itt a kulcs, heló, akkor bevittem a macskát, végig a folyosón, a mellemre szorítva, mint egy kisbabát. És a Kati néni meg az Ilonka néni meg az Agárdi úr a kicsi, fejhangon sivító Pollyjával, mind kint álltak a folyosón, mint valami fogadóbizottság, és nézték, ahogy viszem a mellemre szorított macskát, én meg köszöntem, hogy csókolom. Jóestét, mondták rá mind, és a Kati néni még gyorsan oadsúgott az Agárdi úrnak, hogy jajistenem, csak rendes legyen.

Hideg napok

A Tulipán utca nyolcba már nem mentem el. Nagy volt bennem az akarás, nem mentem mégse.
Álmodtam pedig róla, a toccsanó kajszikról a magas téglakerítés tövében, a kaptárakról, a hintáról. A Bildóról, ahogy affektálva mondja a fridzsidert.

Fridzsider – mondja a Bildó, az alsó ajkán kerekedik egy picike, csálé csücsör, ahogy beszél, jé, nem is emlékeztem. Meg hogy van olyan karcsú a dereka, mint a Lollobrigidának. Másképp azt, hogy Lollobrigida, pont úgy kell ejteni, mint a fridzsidert. Na és abból származik az, hogy fridzsid.  – Az mi, az a fridzsid? Mi az? – Mi, hát hidegnő. Aki nem a férjét szereti, hanem a pénzt. Ah, különben az leszek én is, ha nagy leszek. Fridzsid – fölvetette a fejét szilajul.

Szóval a Bildótól tudtam a hidegnőt. Hogy az jó. A vért is, hogy van a vér a lányoknak. A sötétben súgta, hogy nem szabad olyankor fürödni. Hoogy, hát akkor a koszosba kell maradni? – szörnyülködtem, a  Bildó meg mondta bele  sötétbe, hogy á, csak pár nap az egész. – Neked már volt ilyen izé? Vér? Volt? – Volt hát. Már kétszer. – Kétszer? Mér', az többször is van? – Ja, általában – mondta a Bildó, aztán csak bámultuk a zöldesen foszforeszkáló kapcsolót.

A ravatalozónál a Szécsi Pál szólt. Fák, virágok, fény, forgatni kellett a szemet erősen, meg az állat ráncbaszedni konokul. Ott állt a Bildó könnytelenül, öregre, kövérre és kicsire kopva. Csak a szája, az. Az alsó ajkán kerekedő picike, csálé csücsör – jé, nem is emlékeztem. A Bildó, akinek volt olyan karcsú a dereka, mint a Lollobrigidának. Vajon lett belőle hidegnő?

Azt gondoltam, pedig mindig is ott volt különben a Bildó elevensége mögött ez a könnytelen, öreg, kövér, kicsi nő, mindig. Meg hogy neki, a Bildónak mi mutatódik vajon elő az én kopásom alól.
Megöleltem. Olyan szaga volt, mint aki egy szellőzetlen gondolatcsapdában töltött harminc évet. Olyan szaga volt,  mint akinek van a vér, aztán nem szabad miatta fürödni. Olyan szaga, mint akire ráült az idő.

Arrul, hogy hogyan szelidítsünk sárkányt

Olyanokat is a Tigristől hallottam, hogy powerzone, meg hogy killer. Tisztára akciófilm, gondoltam, Starsky és Hutch, meg hogy milyen vad ez a Tigris, ilyen szavakat használ, hogy killer. Aztán elmagyarázta, hogy a killer lényegében egy tépőzáras csuklópánt, avval rögzíted magad a sárkányhoz.

Aha, mondtam magamban, ez is valami elbaszott Szent György lesz, ez a Tigris, inkognitóban, nem is mondta, hogy titokban királylányokra fáj a foga, na persze sejthettem volna, minden pasiban van valami kis kaján hajlam a romantikára, meg a heroizmusra.

Aztán még olyan szépeket is mondott, hogy ettől eddig, na ez itt a szélablak, meg hogy a sárkány leginkább a szélablakban érzi jól magát, de ott aztán micsoda nagy ereje van neki.

Ez a szélablak, na ez úgy beleette magát a fejembe.

Akkor a Tigris azt mondta, hogy most nem olyan vad a szél, gyerünk sárkányozni, én meg kalandvágyból, hogy gyerünk, alattunk a lóerők, aztán elindultunk sárkányozni.

Hogy hogyan fektette le a sárkányt a Tigris, meg pányvázta magához. Ezzel kezdődött. Na és akkor tudtam meg a killert. Hogy a killer a a handle-ben folytatódik, és hogy az – mármint a handle – nem az ószeres, kisztihand, hanem a fék.

Namost ne képzeld, hogy a fék az olyan fék kinézetű dolog, azt mondanám, inkább olyan, mint két fél biciklikormány. De fék azért, csak akkor még nem értettem, hogyan. Hogy az rántja be a sárkányt, amikor azzal a két fémcsővel feszesre rántod az alsó zsinórokat, amiknek különben úgy ernyedten lógni kell. Akkor a sárkány bénultan aláhullik, mint akit megcsapattak elektrosokkal. Na, szóval elájul. Kiereszti a kis légzsákjaiból a szelet, és a lábad elé fekszik engedelmesen, hogy mit parancsolsz, édesgazdám. És akkor édesgazdám azt parancsolja, hogy mukodj, és könyökből maga felé rántja a két felső zsinórt, megtelnek, kigömbölyödnek egyszerre a légzsákocskák, és akkor felrepül megint, megvadul ott, a szélablakban a sárkány, a Tigris meg húzza-vonja az erőtérben, hogy jobb kar, bal kar, tisztára, mintha síelne, csak nem a lábával, hanem a karjával teszi, töri befelé a sárkányt a maga akaratára, és ez gyönyörű.

És néha olyan vad dühvel cikázik a sárkány a powerzone-ban, hogy cibálni, húzni kezdi a Tigrist, vontatja a földön, a Tigris meg olyankor csak hellózik, úgy értem, nem köszönget, vagy ilyesmi, hanem olyan szelidítőleg-fenyegőleg mondogatja neki, hogy hééló, mert valahogy így hangzik, és csúszik a sárkány után seggreültében. Aztán egyszercsak felülteti a zenitre – hát hogy ez milyen: a zenitre, érted?! És ott megáll, rí egy kicsit, úgy, hogy: vííí, vííí, megenyhül aztán, lelassul, mintha csak legelészne a szárnyas levegőben, kicsit himbálódzik, riszálja magát egy kevest, mint egy nő, és akkor megül, elcsendesedik. A zeniten.

A csücsök végirül

Kapott egy igazi merino gyapjú takarót.
Finom, habos, és meleg.
És olyan szaga van tőle, mint a kisded Jézusnak. Tej és széna.
És erre a méretre pont nincs huzat. Úgyhogy csöndes is. Meztelenül nesztelen.
Következésképp már nem surrog az ágyneművel.
Mi több: már nem surrog az ágyneművel.
Huzattalanul nem lehet vele.
Ez így azért olyan izé. Olyan csücsökevény.