Komponál

Az a fütyülő hang, akartad tudni, hogy az mi.
Lekottázom most – műszaki analfabéta, egy
elbaszott Ludwig van: én,
rádtörök szophi(e)sztikált tempóban –,
mit értek hozzá végtére is.

Az ékszíj, ahogy sikoltva köpül,
csepüli a levegőt
ott a tető alatt, a fedélzeten, az fütyül,
te drága.
Úgy fütyül, ahogy a tejszínű, halvány
piskótalábammal
a gázpedálon táncolok neked –
lassú a lépés, egy-két-hár,
lüktet a szív, gyors-gyors,
hívja pörögni a szélcsapodár,
szalagos gumit.

Mélyeket sóhajt a pedál; amottan
kacagva gurguláznak
a csapágyak,
benn koccan a sok
bohó golyó,
csörren, ciripel mind, megannyi bolond,
kövön pörrenve rebbenő gurulós kavics,
macskadoromb.

Szelepek hintáznak
föl-le, föl-le szaporán,
lágyan bluggyan a benzin,
injektoron
oson által,
munkahengeren selyem olajerecske andalog,
kiemel, ki emel, ringat engemet?

Ó, az a kis szörcs, az a
klattaynó kis slájm, az az
urbánus trafikális agilitás,
a nyers mennyé'mábaszod:

gyertyán
vastagszik egyre, keményszik a koksz,
korom – hol az egy? –,
na ettől olyan taknyoskás.

Meg hát a gumi,
peres, röppen a göbre, sistereg,
vokalizál,
nagy levegő, a bár kettő-egy, kettő-egy,
hátul kevesebb, hevesebb ott,
táncol a segge, zár
kon-centrál a koncertre. Tangó
ez, hát engedd, fiam, hogy megvaduljak –

vak vágta, szabadon
horkan a lóerő; belépek,
bele a gázba laposan, nem vét a láb, ne félj,
csak az életet lehet elrontani, ééés
váltás: egy-két-há –
a karod, drága, add hát, vezess,
vezess, vagy én vezetlek.

Anagramma

Uborkaszezon. A nyár megrekedt
nyomán ereszakadt burok rezeg.
Ó, búzatok meredek szárnya reng,
rezzen a kormos, tunya berek-ág. Ad
nyurga kezed romot: Nesze, bárka.
Tornyunk ormára szegezd. Ekebak
barokk nyársa túr. Ez, nomeg Ede
bársony keze kereng, mar odút.

Megrekedt uborkaszezon a nyár.

Panelbárónő

Kérlek, hogy bocsásd meg azt nekem -

Énnekem az irány, az mindig kétfelé, a fönn, a lenn, az odakünn, s az idebenn.
Kérdem csak azt, az ajtót tartsam-e, hogy jössz-e közös fedelünk alá – ki én, s te be?
Engesztelhetetlen sima arccal (csak semmi érzelem, még összeráncolod magad), hogy: dehát már kint vagyok.

Tő a mondat a szádban, és szárazon recseg, de énnekem az irány, tecciktunni, kétféle, hogy ki, vagy be, azt nem tudom, ha kérhetem.
Teneked, te örökké sértett, panelbáróid vannak, nekem egy árva grófom se, gőgös angyalom, te birtokos nemes vagy, s birtoktalan, nemtelen én; nyolc hónapja vagyok viselős evvel. A testemen hordom: idekünn, meg a szivemben: odabenn.

Nem úgy.

Nem ügy, tudod, csak néha, mikor magamhoz nyúlok, megvág kicsit. Nyolc hónap, teneked mondjam? A hadak vége volt. Ez (vagy mondjam: Ő?) összekuszálódott, s a bolt azóta kenyér nélkül, üresen. Nyolc hónap, érted-e, hogy kávét is csak a Snájdig főz (s ez nem kevés), meg a Jász utcában a portás, karcos, keserű a Zsigafrédó.
S a férfinem, ó, a férfi mind nem, igen, viselős vagyok éles szélekkel és széles élekkel, de ne sajnálj fiam. Csak próbáld meg legalább kevésbé undokul, ha kérhetem.

-, azt a harminc évet szép, őszkontyú asszonyom, megbocsásd.

Befejezetlen versike az esti nyestrül

Ablakom alatt molyolt már az est,
mikor egy fürge és kíváncsi nyest
a rácson át bambán benézett.

Reméltem, beszökni rest a nyestje,
de nem; hamar bent termett a beste.
Csak szétnézett, s olajra lépett:

motorháztetőm alá. Szalonna
sült a mot'ron – azt pörkölt titokba' –,
gondolom, főtt ételre vágyott.

Pofátlanságán egyre dohogva
adtam rá a gyújtást: – Az ebadta!
Remélem, semmit szét nem rágott.

Mit kokettál velem ily esztelen,
mit nyüstöl ez, míg torkát elnyesem,
merjen szemem elé kerülni!

Vagy megnyúzom, azt' járhat meztelen,
láb se lesz, nemhogy lépte nesztelen.
Mész, komám, a pörc mellé sülni!

(S itt kéne most egy frappáns csattanó
a nyest vesztirül, ám a rímíró
ihlete e ponton elszelelt.

Mondjuk a nyest se klasszikus hiró
– bár háztartási erénnyel bíró -
alkat. Így kettőnktől ennyi telt.)

Füst marokra, füst

Só, csak a só-cukor, hamburger-lötty a száj sarkában,
hagyma-csalamádé-hagyma-csalamádé, csak a szikkadt geek-működés, a
modor, a technika, a forma, a hús, a hús, igen, a hús dolgozik,
szerelmedért, igen, szerelmedért fa lennék bérc fején, úgy integetek az
üvegajtó túlfelén, mint a fátyol-szemű Pompás, kicsukva saját magamból
enkezem által, szelid, főhajtó bukolikával óhajtó modorban,
szerelmedért, lettem bérc-nyomta kő, nap fonnyaszt,
hagyma-csalamádé-hagyma-csalamádé, füst marokra, füst.

A szövegrül – nominális anagrammatika

E kép kor-tett.

Két teke port
tép. Retek-tok
kop (ettek). Tér
ott, kék terep.
Tót pék teker
pókert, ketté.
Kopekér' tett -
kopek tért.

Te.

A hencserrül

Hencseren az élet könnyű
vízszintesen heverve,
azt se tudom, hogy feküdjek:
hosszába' vagy keresztbe'?

Tele vele a nappali,
s bár nem vagyok letörve,
ha más mulatságra vágyok,
hogy oldjam meg feküdve?

Hexameter

hogy pattog a tik
kadt hársfavirág kere
kem mikor éri

Sefüle-sefarka ballada az elorozott biciklikrül (borongós)

(Történetünk szereplője kitalált alak, a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve.)

Hajdan a Gyulának
vót egy kerékpárja,
avval gurult mindég
este a kocsmába.

Azt mikor a kisfröccs
sava fejbeverte,
megindult a Gyula,
hazáig tekerte.

Hogy a gumi likas,
előfordult biza,
olyankor azt gyalog
kóbolygott a Gyula.

Éjfélre mán ölég
hosszú vót a lépés,
reáködült lassan
a részeg felejtés.

Elmart egy biciklit
– ahogy kelt, úgy esett,
de ez nem zavarta –,
hazakerekezett.

Mindenik nap más nap,
úgy mondják a népek -
hát reggel a Gyula
nem látott, csak nézett.

– Idegen bicikli
virít a fészerben...
– vakarta a fejét -
most vagyok nagy szarban.

Fölülni rá nem mert,
nekiindult gyalog,
de este mán megint
a pultnál ácsorog.

Aznap a házmester
tüzeli az agyát,
hogy mikor záróra,
megint se hall, se lát.

Kocsma elől fölkap
egy kerékpárt ismét.
Ahogy esik, úgy kel.
Jobb lenne, ha vinnék.

Gyűlnek a biciklik
fészerében lassan...
mondjam-e odáig,
amikor mán hat van?

Ha verslábhajkurászó lehetnék

csak jambusokon
főne fejem mindég úgy
három mora tájt

Dünnyögő

jég kel a láb ha
zahúz tejes éjszaka
zúz mar a zorrba