Szalonblokker

A televíziózás ős-, és hőskorából hallottam még olyan finom dolgokról, hogy nyári estéken a Fityóék kitelepítették a tornácra a kopott hokedlit, arra ültették a fekete-fehér Oriont, és a fél falu, de legalábbis az egész szomszédság, alkonyatkor kimosakodva együtt mozizott az udvaron.
A háttérben a kabócák tolták vokált, míg a Híradó kezdő kockáin az operatőr besvenkelte magát a főcímbe.
Faluszerte kisebb szalonblokkok alakultak estefelé, csillogó szemmel bámulták, hogy szalad a páros síneken mosolyogva a villamos, vagy hogy Zalában leszüretelték a nyári almát. És akkor arról beszéltek, hogy a Ferike is, ugye, elment arra a Pestre, pedig gyűrűs menyasszonya van neki. És édes és intim közösség volt, meg ragyogó társasági élet olyankor, a legfrissebb pletykák úgy peregtek a szájakból, mint a vetőmag, hát azt hallották-e, hogy a Magdi megint leüvöltötte a Doktor Feri fejéről a hajat, úgy káromkodott, tán még meg is verte az urát, a téeszig is elhallatszott annak a kárálása; meg aztán a Szúnyognak az ócska biciklijét is meglovasította valaki, a kocsma elől vitték el, dehát ide vigyázzanak, az idén ez már a harmadik.

Namost, amikor idegrendszeri és egyéb financiális okokból lemondtam az előfizetést, eszembe jutott, hogy majd úgy csinálok én is, olyan leszek, mint a Misa bátyám, hogy estére úgy lenyugodva, kimosakodva átballagok a Snájdighoz, és akkor megnézzük együtt a Napló extrát, vagy amit, és akkor az ünnepi lesz, és meghitt, várakozással teli, és kegyelemmel teljes.

Zsebes

A cipőt máskülönben nem kell levetni nála, legalábbis soha nem kéri. Azt persze jóérzésű vendég észreveszi, hogy a saját cipői – kis női csukák – rendesen a bejárati ajtó mellett sorakoznak. Egyszer kipróbáltuk, hogy amikor kiment a szobából, kicsit elmozdítottuk a fotelt. Na nem látványosan, mondjuk egy-két centi, hat fok balra, ilyesmi. Visszajött, és miközben szellemi csimborasszókra hágott, mellékesen, mintegy automatizmusként beállította a fotelt. Nem látványosan, csak egy-két centi, hat fok jobbra, ilyesmi. Észre sem vette, szerintem. A zsebéből meg egész meghökkentő dolgokat tud elővarázsolni; monológja közben csodálkozás nélkül rámered – ez persze a beszédben egy pillanatra sem akasztja meg –, majd szórakozottan újra zsebreteszi. Ilyen zsebrevágós fajta. Szokása például az almát egészen megenni, hogy csak a szár marad, vagy a szőnyegen ülve beszélgetni, és közben, mellékesen, mindenféle látható és láthatatlan szöszöket szedegetni. Almaszár, papírfecni, használt gyufa, elhullajtott macskabajusz, hullámcsatt, minden a zsebébe vándorol. Konkrétan egy eklektikus kommuna tanyázik a zsebében. Pontosabban a zsebeiben. Mert ösztönösen vonzódik a sokzsebes ruhadarabokhoz.

Egyszer, munka közben, zsebrevágott egy használt rágógumit. Kicsit ingerült lett, amikor észrevette, hogy a rágó a zsebébe ragadt. Akkor megkérdeztem tőle, voltaképpen miért nem használja a szemetest? Elkerekedett a szeme, és azt válaszolta:
– Nahát. Valahogy az fel sem merült.

A savanyú szőlőrül

A Juci volt a mi tükrös szivecskénk. Lehetett azt tudni egész Óbudán, hogy nála a narancsban soha sincs mag, hogy nagyobb szemű a cseresznye, a paradicsom is fürtösebb, és hogy a Juci egy valóságos esztéta. Napjában többször friss vízzel permetezte végig az árut, és ezzel olyan vizuális szépségeket varázsolt, hogy az embernek kedve támadt unalmas-békés csendéleteket festeni harmatos, kövér padlizsánokról.

A Juci volt a mi trükkös szivecskénk. A trükkje, hogy olyan volt, mint egy női Lópici Gáspár. Az utca hírmondója, fél Óbuda kollektív emlékezete. Nem egyszerűen kereskedő, hanem mentálhigiénés szakember. A vizitdíjat meg simán beépítette a krumpli, meg a hagyma árába, és senki nem reklamált miatta, mert ez így volt rendjén.
Nyolcszázkilencvenhat, ésköszönömszépen – mindig így összegezte, és néhányan, akik még nem tudták a nevét, csak így emlegették: Tudoood! Az Ésköszönömszépen! Mint a Vegyevigye. Pont úgy. Merthogy a Jucit is mindenki tudta; szájhagyomány útján terjedt.
Aztán egyszercsak kirakta az eladó táblát a zöldséges pavilonra, és nyugdíjba ment. Előtte persze elköszönt mindenkitől.

Új zöldségesünk van. Igyekszik nagyon. Valahogy mégis savanyú a szőlő.

Pokolbéli víg napjaink

Nemigen mozdult ki otthonról, csak az Ilonnal találkozott néha a folyosón, mikor a postáért kitotyogott. Az mondta neki, hogy beszélik, hogy maholnap nyakunkon a világvége.

Akkor fogta a szürke majomtaligát, elment a közértbe, telepakolta olcsó vagdalthús-konzervvel a majomtaligát, hogy nyögve-jajgatva bírta csak cibálni maga után.
Mikor a ház előtt megállt kicsit pihenni, az erőlködéstől langyos, savanyú párát sóhajtott ki.

A lépcsőn a Lajos segítette.
Hogy mit cipel, ezt kérdezte tőle a Lajos, mikor fölértek.
Konzervet. Hát.
Konzervet, kérdezett vissza a Lajos, na de ennyit, ő meg hogy ennyit, fiam, ennyit, mer az Ilon mondta, hogy jön a világvége, azt enni meg, ugye, csak kelletik. Konzervet. Hát. Amennyi keveset ő csipeget, evvel mán csak ellesz valahogy, mondta.
Arra a Lajos nagyon komolyan nézett.
Gondolja, Kató néni, hát aztán túléli maga azt, a világvégét, kérdezte.
Megállt, mint akit tragikus hirtelenséggel megcsapott a mennykő, még a szeme is könnybelábadt, ahogy a Lajosra fölnézett, úgy szakadt ki belőle.
Jajistenem, fiam, de hülye vagyok!

Körmagyar

Ez ilyen körbejárós történet. Úgy van meg mindenkinek, mint mondjuk a bárányhimlő. Vagy, mint valami ostoba kabala, ami időről időre a kezed ügyébe akad a táska alján, belekeveredve a bolyhos zsebkoszba, állott, és viseltes. Be van fülledve, hogy úgy mondjam. És van, hogy egyenesen kínos, amikor előkerül. A nagyon hangosan baszó nő.
Namost nekünk is van ilyen, vasárnapi asszony rökamién, így mondjuk, pedig milyen szépen írják máskülönben: recamier.

Ezt a rökamié-dolgot onnan tudom, hogy az anyja – mert az is van neki – egyszer bort, meg cigarettát hozatott velem, na és ott a rökamién fogadott, el volt törve a lába, ernyedten feküdt, tehetetlenül, és csúnyákat mondott a lányára, aki a vasárnapi asszony. Úgy hevert ott, mint akit ittfelejtett a történelem, jól megharapdálta, aztán mégiscsak félrelökte, zsúfolt, hússzínű szobába, rokokó ornamentikával. (Jó, ezzel némileg túloztam, de engedélyem van rá, tudod.)

Vasárnap délután úgy van, hogy az ember tapintatosan elvonul. Hogy az ajtókat magára csukja csöndesen. Mondjuk sziesztázik, olvasgat, vagy még okosabban elmegy otthonról. Vendéget semmiképpen nem fogad, mert akkor el kellene a vendéggel haladni a vasárnapi asszony budoárja előtt, mi több, megállni kicsit, folyosóajtót zajjal bezárni, úgy tovább. Namost az ilyesmihez vasárnap kettő és három között komolyabb társas környezeti szocializáltság, és/vagy nagyfokú tahóság szükségeltetik, mert, lássátok feleim, ahogy kinn, úgy benn, akusztilag ki van ez találva kérem, itt aztán mindenki mindenkit hall 5.1-ben, hát ehhez tessék tartani magunkat.

Mondjuk, nem parasztságból. És nem is akartam megzavarni. (Különben vajon meg lehet?)
Egyszerűen csak arról van szó, hogy ma kivételesen korán lett elejtve a nagyon hangosan baszó nő.

Kulcsokról, lakatosokról, egyebekről (zárszó)

Kulcs. Titok.
Kerner mondja: kulcsot találni: jelenti, hogy megszabadulsz egy szorongatott helyzetből.

(Krúdy Álmoskönyv)


A Medvéről később kiderült, hogy a Totya osztálytársa volt a gimiben.
Bírtam, mert matematikai pontossággal számította ki, hogy az ébredésemtől számított első öt percben (honnan tudta, melyik az?!) még olyan hasadékban vagyok, aminek semmi köze a humán tényezőhöz, az egóhoz meg aztán messze hozzá se szagol. Mindezzel nagyon is tisztában volt a Medve, és sanszot adott arra, hogy legalább tétova kísérletet tegyek a személyiség cserepeinek összekotrására.

Kávéért is csak a jóízlés határain belül lobbyzott. Akkor már kifejezetten bírtam. Reszelgetésben is szimpatikusan mértéktartó volt, nem úgy esett neki, mint tót az anyjának, hanem csak meglebbentett valami kis harát, valami rezignált férfierőt, és olyan fentről lefelé formán, három-négy pontos, célirányos mozdulatot tett, és azokban a mozdulatokban a Sweeney Todd profizmusa volt, a reszelőn meg csak úgy cikkant a fény, hogy a Tim Burton besírt volna a gyönyörtől, ha látja.

Szóval, a Medve úgy, ahogy volt, teljes férfivalóságában bírta a szimpátiámat, csak abban differenciálódtunk, hogy pontosan mire is biztosíték a biztonság. Ennek kapcsán amúgy a Medve apologetikusan kifejtette nézeteit a jogállamiságról, példaértékű kis szkeccsekben szemléltetett joghézagokat.
Mielőtt elment, meghagyta a telefonszámát. Ez különösen kedves gesztus volt tőle, mert korábban én már kétszer hívtam a mobilján. Nem baj, a Medve ilyen biztonságos ember, gondoltam, ismerek ilyen, a tartaléknak is legyen tartaléka-embereket, és bár nem értek egyet (anyám szerint ugyanis egy felelőtlen suhanc vagyok), azért próbálok megértő lenni.

Szóval, a Medvéről később kiderült, hogy a Totya osztálytársa volt a gimiben, és így összegezte a Medvét:
– Jaaaaj, az egy olyan édes, jófej gyerek volt. Mindig bírtam. Kár, hogy olyan lúzer.

Lakatossal hálni csak annyiban méltatlan, amennyiben érdekorientált. Anyám, példának okáért, hozzávetőleg 11 680-szor tette.

A Táncosékrul

1.

Táncoséknak a Katus nevezte el őket. Gondolom, a koreográfia miatt. Ahogy az asszony beszáll a rokiba. A rokkantkocsira mondta mindig a Katus, hogy roki.

Amúgy az asszony törpe. Meg el is hízott csúnyán. De azért mégiscsak dekoltázst szeret viselni legjobban. Csakhát nemigen bír mozogni. Már tudniillik az elhízás okán. Túl nagy teher neki az önsúlyának a cipelése. Na ezért kell a roki.

A roki tisztára haszongépjármű, visszapillantó is van rajta, meg gumikürt, amin egyszer alkoholos befolyásoltság alatt megtanítottam valakit kesztyűben dudálni, meg fenyőfás légfrissítő, vagy egy tucat. Plüssállatok felaggatva. Műanyag tárolódobozok. Egy vadonatúj, piros Rossmann bevásárlókosár. Meg jól kihasznált reklámfelület a háttámlán, úgyismint Blaupunkt, Mai Lap, meg 96.4 Roxy. Ilyenek. Hogy amikor az asszony kigurul az utcára, ott van a rokin a teljes világnézete neki.

Na és a férje, az meg olyan albínó-féle. Fehér haj, nagyon vad kék szem. Aztán meg lehet ott még más is. Már úgy értem, a személyiségével. Ilyen titkos színészi ambíciója lehet neki, mert néha kihallatszik az ajtó mögül, ahogy mindenféle vicces rajzfilmhangon beszél. Vagyishogy beszélget. Általában komplett dialógokat ad. Hát ilyeneket tud az albínó-féle ember. Máskor meg valami hangutánzó halandzsanyelven beszél, mint a busmanok, és nagyon profin megvannak ezek az effektjei neki, része az aktív kommunikációs eszköztárának. Ez a csettegés, meg perregés, meg hasonlók.

Rendes beszédhangja is van, azt használja a szomszédokkal, jóóó_npt, mindig így köszön, és ezt a jónapotot többnyire csak kikövetkezteti az ember, mert azt, hogy napot, olyan gyorsan és tömören mondja, hogy csak úgy torlódnak a hangzók egymás hegyén-hátán, érteni nemigen lehet. Namost azt, hogy jóóó_npt, mint köszönési formát, napszakfüggetlenül képes alkalmazni, így mondja este 11-kor is, mikor magára csukja a kukatároló ajtaját.

Máskülönben nem élnek rosszul belőle, úgy értem, a szemétbugázásból, mert az asszonynak azért mindig kerül új dekoltázs. Meg olyan zenélő órájuk is csak nekik van szerintem, ami a maga nemében világnézetileg például kifejezetten úttörő dolog, mert hol voltunk még akkor az Uniótól, mikor a Táncosék a déli harangszó helyett már az Örömódára kanalazták a székelykáposztát?

2.

Elegem volt, azt kiabálta, meg hogy mindenki elmehet a picsába. A düh kirobbantotta a lakásból. A fia az ajtó mellett ácsorgott, a folyosó sötét hűvösében, csöndesen szólt, hogy na, na, meghallják a szomszédok. Szarok a szomszédokra, vágta erre oda, majd még bocsánatot kérek a szomszédoktól, mert meghalt az anyám.

Azt gondoltam, nahát, nem is tudtam, hogy az anyja valakinek. Valahogy nem olyan fajta volt, nem olyan valakianyja fajta. Biztos a dekoltázs miatt gondolhattam. Na és, hogy mi lesz most a dekoltázzsal. A Táncossal mi lesz, az albínó-félével. Hogy ott marad majd egyedül a csipkékkel, matyómintás tányérokkal, gumikutyákkal telezsúfolt lakásban, abban a giccses kis babaszobában. A zenélő órával, ami minden egészkor az Örömódát játssza. Mi lesz most a Táncossal, hogy nincs több koreográfia.

Mire kimentem, a rokit bezsúpolták egy kis fekete mikrobuszba. Nagy, tág terek tátogtak hirtelen a folyosón, éhes hiányjelek. A roki hűlt helye. A Katus mondta, hogy lesz hely legalább. Hely, az lett. A Katus azt is mondta, hogy el tudom engedni azt a kis szorítást a torkomban, az élet nem áll meg, és végtére is tényleg lesz hely. Amúgy – kérdezte aztán a Katus – hány éves is volt, aztán meg hogy, na látod, egészében véve szép, hogy ezzel a kis fogyatékával ilyen jól bírta, mondta, tisztára egy összetömörített heroikus kis élet, a Victor Hugo se fejezhette volna ki szebben, és amúgy is minden perc ajándék.

A rokit meg csak úgy bezsúpolták. A rokit, amin ott volt neki a teljes világnézete. Az az esszenciális victor hugo-i heroizmusa. Aztán azóta úgy oda-odakapom mindegyre a tekintetemet arra a hiányjelre, a hűlt helyére a rokinak. És akkor eszembe jut. Hogy jé, napok óta nem hallom az órát  az Örömódát zengeni.

Huszonöt négyzetméter boldogság

Mostanában költöztek ide.
Mostanában képződött a két mosógép a bejárati ajtajuk mellé. Meg a csempe. Meg a járólap. Kelj fel és járj.
Ásnak, alapoznak, akár a hegyek óriásai. I Giganti della montagna. ÚjLakók. Ez a nevük. Az ÚjLakók-lány mondta egyik este. Mi vagyunk az ÚjLakók, bocsánat, ha kicsit zajosak vagyunk, igyekszünk azért. Tán hiányzik, ami szükséges, de minden fölöslegesnek roppantul bővében vagyunk.* Ezt is mondta. Tudod, azon a másik, a szótlan nyelven. Mosolygott is hozzá.
Ezeknél, te, ezeknél valahogy nem ütött be ez az egész. A kormányválság. A gázár. A távhő. Gazdasági válság, meg minden.
Az úgy van, hogy először az ÚjLakók-fiú jön meg.
Az ÚjLakók-fiú ilyen Praktiker-fiú, vagy hogy is mondjam, munkaruházati vakondnadrág, sildes sapka. Meg szerszámos láda.
Na és kisvártatva hallod a spaklit, fém sikkant fémen, és akkor glettel. Te, én láttam egyszer azt a lakást, és az a lakás, az tényleg feladat, elhiheted. Glettel tehát. Meg rakja a csempét hűvös halomba. Rakja a fészket.

És akkor hallod, hogy visszapittyeg a kaputelefon – na az azt jelenti, hogy megérkezett az ÚjLakók-lány. Akkor először csak egészen kicsike rés nyílik az ajtón, aztán nagyobb, és még nagyobb, és a nyílásban megjelenik a fiú feje, és olyan rajzfilmesen kinéz, hogy először balra, aztán jobbra, a folyosóajtó felé, ahonnan várja a lányt. Közben meg mosolyog, mint a vadalma, meg ragyog is szép fehér fénnyel. Főleg, mikor a lány már a folyosón kopog. Akkor ezek így összemosolyognak, az ÚjLakók, összeölelkeznek abban a mosolyban testtelenül, és akkor azok tényleg össze vannak ölelkezve, szinte szemérmetlenül póztalanul. Na és hát ettől úgy meg kell halni kicsit, hát ezek annyira szimpatikusak.

* Luigi Pirandello

A terményállományrul

Nő, az nem volt a közelében az Agárdi úrnak, mióta a feleségét eltemette. Fiatal felesége volt, állítólag nagyon szép, bele is roppant az Agárdi úr, hogy elment, úgy mondják. Azóta az egyetlen, úgynevezett szorosan vett hozzátartozója a kis toy terrier, Pollyka. Kicsike és törékeny, akár az asszony volt, és ahogy az ment, úgy jött a Pollyka az Agárdi úr életébe.

Szokása volt az Agárdi úrnak, hogy problémafeldolgozásból és ösztönkezelésből estére jól leitta magát, aztán úgy éjfél felé – a pálinkától nekihevülve –, nyitott bejárati ajtónál nekifogott pörköltet főzni. Mikor a húst a pirospaprikával a hagymán kicsit megrottyantotta, fölhívta a fiát. Vagy tíz percet ordibált vele a telefonba, hogy ide ne told többet a képed, te semmirekellő, a Pollyka meg közben éles fejhangon sivított – na arra végre lehiggadt az Agárdi úr. Mikorra a telefont letette, el is érzékenyült, köszönhetően a pálinkának, meg az ebből fakadó nagy szívjóságának, és rezignáltan kérdezte a Pollykát, hogy na, mi van, cica, menjünk sétálni? A Pollyka ilyenkor általában kapható volt a sétára, ezt éles fejhangon nyomatékosította is. Akkor úgy, ahogy volt, fehér necctrikóban meg lobogó szárú alsógatyában kivitte sétálni a Pollykát az Agárdi úr, és mikor visszajöttek, a Pollyka mindig hozott magával valami kis trófeát – éretlen fosókaszilvát, gesztenyét, mogyorót, mikor minek volt szezonja –, de ahogy az ajtóhoz értek, jólnevelten kiejtette szájából a lábtörlőre, mire az Agárdi úr elrúgta neki a folyosó végére, hogy na hozzad, cica, de persze a Pollyka sose hozta, és egy hét után már jelentősebb mennyiségű terményállomány halmozódott a folyosó végén.

Aztán egyszercsak szívrohamot kapott az Agárdi úr, a lakást, meg a kutyát a semmirekellő fiára kellett bízni akkor, na és hát eléggé megijedhetett az Agárdi úr, hogy valami módon vakvágányra futott, már legalábbis ami a problémafeldolgozást, és az ösztönkezelést illeti, mert azóta egy kortyot sem iszik, a bejárati ajtót is kulcsra zárja, és éjféltájt porleves szaga terjeng a folyosón. Csak a terményállomány gyarapszik azóta is.

Emésztő szerelem

Úgy volt mocskos, hogy csak a sima, hófehér vállából nőtt ki két fekete koszfolt, két angyalszárny, közvetlenül a Fővárosi Csatornázási Művek feliratból. Narancssárga-fehér VLC ikonokat cipelt, könnyű plexiből fröccsöntött ikonok voltak azok, körberakta velük a csatornafedelet, s a hosszú kampóval, kezének esterházysan természetes meghosszabításával kikanalazta a nehéz öntöttvaslapot. Aztán alászállt tetőtől fehérben, aztán fölbukkant talpig fehérben, a közvetlenül a lapockájából növesztett két kis sármocsokkal, és olyan volt, mint a Kisvakond egy Kodak negatívon, csak egy kicsit komolyabb mégis, valahogy olyan orvosos, a kantáros, fehér munkaruhájában. Olyan csatornafelcser, sőt alcser, merthogy  alulról szagolja, ugye, meg komplementerben, aprócska fejlámpája is van hozzá, hogy lásson ott lenn, a sötétben avval csinál magának glóriát, ahogy műt.
Itt van, na, ezt kiabálta fel nevetősen, a központi kötésnél repedt meg. És még ezt is: hát, úgy néz ki, jó nagy szarban vagyunk.

A gyürmölő

Azér' az Öcsi is vagy harmincnyolcszor látta már meg a mennyből az angyalt, aztán mégis.

Az Edit ilyen hallgatólagos házastársi tapintattal kezelte máskülönben, csak nekünk mesélte röhögve a gyürmölőt. Hogy hát azt még a nászútra is magukkal kellett vinni.

Mer' az olyan – tudjátok, olyan Fancsikó és Pintásan –, hogy az Öcsi kezének természetes meghosszabbítása a gyürmölő. Mer' anélkül a koszlott kis rongydarab nélkül nem tud az Öcsi aludni, na. Ne röhögjetek.

A gyürmölőt még a Mamika varrta neki apró kis gyöngyöltésekkel, bele volt hímezve még a neve is, hogy Öcsike; ez volt – a gyürmölő – a Mamika stratégiája arra, hogy az Öcsit leszoktassa az ujjszopásról. Nahát arról le is szoktatta. Viszont a gyürmölőt, azt onnantól fogva mind a tizenháromezer-háromszázhatvan este vitte magával az ágyba az Öcsi. A gyürmölő lett, hogy úgymondjam, az Öcsi titkos fétise, a férfijellemének a törésvonala, amit csak az Edit tudott. Meg persze mi, de azt meg az Öcsi nem tudta.

Aztán tavaly Hawaii-ra mentek, az Öcsi meg az Edit; na akkor tört ki a botrány. Merthogy a takarítónők az ágyneműcserénél a szennyessel együtt elrekkentették a gyürmölőt is. Aztán az Öcsi föltúrta és széthányta az egész bungallót a gyürmölő miatt, meg mérgében még az Edittel is ordítozott, hogy: keressed má' te is azt a kurva gyürmölőt bazmeg, ne csak röhögjél itt nekem, és akkor az Edit is kereste, de persze nem lett meg. Addigra az Öcsi már tényleg eléggé pipa volt, és olyanokat is mondott, hogy: ha nem lesz meg, én esküszöm, előkerítem azt a ribancot, de akkor itt vér fog folyni, komolyan mondom – és a ribancon a takarítónőt értette az Öcsi, és tényleg komolyan mondta, mert addig-addig, hogy csak előkerítette, és vérben forgó szemekkel egy darabig csak toporgott idétlenül egyik lábáról a másikra a nő előtt, kereste a szót, kereste a hangot az Öcsi, aztán végül tehetetlen mérgében ráripakodott a nyomorultra, hogy: give back to my gyürmölő, please.

Rácsos irka

A Bieber is olyan, hogy azzal se egyszerű ám szót érteni.
– Csinálok egy kávét, kérsz Pistám? – MitFerike? – Kávét. Mondom csinálok egy kávét.
– Ja, ja, kérekFerike, kérek.
Süket a Bieber, mint az ágyú. Hozzá ordít. Nem geciségből, persze hogy nem geciségből ordít, csak süket. Pedig rendes csávó, arany szive van neki amúgy. Sokat röhögünk rajta. Ahogy horkol – mer nem egyszerűen horkol a Bieber, hanem valahogy úgy szakaszosan, hogy kkhhakkkhhh-kkaahhhkkk, tudod, na, mint azok a gégemetszett csávók, vagy hogy. Sokszor má azon a ponton vagyok, hogy hát ez, bazmeg, egyszer még megfullad itt nekünk.

Mondjuk, ezt még meg lehet szokni, csak amikor álmában ordibálni kezd, meg dobálja magát, na az kész. Amikor végre épp elszunyálsz, azt arra ébredsz, hogy ez ordít, mint a fába szorult. A Lacika tiszta ideg olyankor, nem győzi bökdösni, hogy Bíberbazmeg, kussójámá, nem lehet tőled aludni, a Bieber meg, hogy mivanmivan?, azt ahogy horkanva felpattan, mint a jancsiszeg, mindig bebassza a fejét a mennyezetbe, mi meg röhögünk.

Elcserélte az ágyát a Kígyóval, mer a Lajoska, tudod, az a neurotikus kis nyiszlett tirpák, mindig odabaszta elé a stokit, de úgy csontra bele a Bieber szájába, hogy a Pista semmit se látott tőle, azt amíg a tévé ment, a Lajoska föl se emelte a seggét, ott fonódott a stokin egész a monoszkópig. Na, attól mindig fölment a pumpa a Bieberben.
– MitmooondFerike?  – Nem tudom, Pistám, nem figyeltem. – Akkó hangositsdmáfölFerike azt a kurva tévét, ha má nem látok, legalább halljak valamit. – De jobban má nem tudom, csutkán van, Pistám. – Ááá, aggyad ide azt a távirányítót Ferikebaszod. – Hát mondom.

Addigra má majd szét robbant, piros volt az ember feje az idegtől, de persze meg se bírt mozdulni a Lajoskától. Úgy kellett neki kikúszni az ágy végén. Ott meg ott a fal, úgyhogy be volt oda préselődve a Bieber az ágy meg a fal közé, föl volt tapadva a kis hordótestével, mint disznóbél a toron, a falra. Na azt olyankor ami a csövön kifért. Hogy ménemrohattálmeganyádba tekisszarfaszute. Má persze hogy a Lajoska ménem. És akkor ez még az egyszerűbbek közül való. Hú, hogy cifrázta olyankor a Bieber. Pedig nem egy agresszív köcsög különben, télleg. Inkább mondám, hogy olyan jóindulatú balfasz.

Most van itt harmadszor. Amikor épp nincs benn, ilyen apróságokból tengeti magát, hogy kocsikat tör föl, azt amit talál. De bazmeg, én nem is tudom elképzelni, hogy a picsába. Ezzel a hallásal hogy tudja ez ezt csinálni?
Különben, azt mondja, az anyjával él. Na az is... – elmondom még ezt a kis színeset a Bieber jellemrajzához.

Szóval meséli a Bieber, hogy éppen készül a zsiványságra, körbenéz, azt mondja, jóvan, tiszta a terep, azt valami baszom kővel épp nagyba készül beverni a szvift szélvédőjét – de nehogy azt hidd, hogy az újét, á, az nem is a Bieber lenne; valami lerobbant, oldszkúl fos szuzukiét –, szóval, épp készül beverni a szélvédőt, egyszercsak hallja, hogy valaki a nevén szólítja. Piista. Körülnéz, semmi. Azt mondja, má arra gondolt, tisztára bekattant itt az idegtől, azt hallucinál, erre megin hallja: Pista. Hát, az anyja volt, ott álldogált má egy jóideje a háta mögött a Biebernek.
– Micsinász itt, tePista? – Hálátod. Föltöröm ezt a kocsit. – De mér, tePista? – Mér, hát cipőt akarok venni magamnak. – Jaj, dehát mér nem szótál, adok én neked pézt cipőre, tePista.

Baszki, a nyolcvanéves anyja kihesszelte a Biebert a villamosról, hogy ott akciózik, azt képes volt leszállni. Az milyen.
De az a durva, hogy ugyanez volt a szitu a hattyú urakkal. Csak azok nem mondták neki, hogy jajmérnemszótál, tePista, hanem nagy jóindulattal mingyá adtak is neki egy karperecet.

Gyorstalpaló

Mister Minit, ó, jó napot! Látom, ma is reszelős modorban; hát hogy nem kacagja ki azt, aki sarkát enkezéből pottyantja a pultra, s féllábon is kibírja feszt, mert a probléma rögvest sarkallatos – ó, maga azt is tudja nyilván, hogy a sárga szandál sebváltója automata, hisz csak a jobb sarok fölött sebes, az olasz (fel)vágott orrú – jó bőr! – gellérthegyi murván andalog szegig, hogy a tűsarok ügyfélszolgálatol nyolctól tizenhatig, a rácsos szandál szíve oly nehéz, mert balra húz nagyon, és hogy a barna boxos egy snájdig celeb, aztán meg ott az a talpalatnyi zöld... Na és, hogy a Bécsi út százhetvenötben hatvanan kilincselnek minimum – az ajtók záródnak, kérem vigyázni! –, s a kis hetyke mellű szőke csak huszasért kuncsorog megint, hogy spárkocsin görgesse a macskaalmot, doktor Szemüveg meg újabban egy kis vörös bubifrizurással fut, de télikabátja hajtókája alatt még ott az a régi ősz(i) asszony.

A fényes Elzettek oly egykedvűen pörögnek köszörűjén, mint pókerjátékos ujjain a zsetonok – ó, Mister Minit, minden titkok tudója, hát hogy nem szédíti meg a tavasz, a fokoknak ez a lágy fölhevülése?

Kérek egy kulcsot a szívemhez!

Csí a pofazacskóban

Ahogy néztem az arcát, egészen olyan volt, mint egy hörcsög. Mintha a két pofazacskója meg lenne tömve. Vagy mintha az akkut gyerekkori mumpsza maradt volna meg neki. Tisztára látszott rajta még a rossz közérzete is. Meg a keze is el volt törve. Meg se mertem kérdezni.
Valami konferenciájuk van, itt, a szomszédban, ezt mondta, meg olyasmit, hogy ezer éve, és hát veled meg mi van, de ezzel erősen megrekedtünk a kérdésfeltevés szintjén, meg a tőszavaknál, hogy telek, ház – ilyesformán –, közben meg nézett, avval a szokásos mélynézéssel, de csak addig jutott vele, hogy úgy keringett hosszan a fűtés, meg a vízvezetékrendszer körül, mint Malacka és Micimackó a havon, mikor menyétre vadásztak.

Nagyon szépen, tagoltan mondta amúgy. Mindennek az alapja a vizesbázis. Annak egy helyen kell lennie. Kicsi fürdőszoba, onnan kell a mosogatócsonkot kivezetni. Mert akkor jól lehet tempírozni a vizesbázist. Mondjuk elég egy hárombordás olajradiátor. És akkor nem fagy be télen. A vizesbázis. Azért kell a kicsi fürdőszoba. A nagy fürdőszoba hülyeség. A tempírozás miatt. Mert mi van, ha el akartok menni. Nem mintha el akarnátok, de esetleg ott lehet a fejetekben, hogy elmenni. Ezt sosem lehet tudni. Na és akkor szétfagynak a csövek. Ha nincs tempírozva. Gáz, az nem jó. Fából meg akár száz köbmétert is eléget az ember a fél tél alatt. A fűtés. A fűtés az alapja mindennek. Mondjuk lehetne cserépkályha. Nekem vaskályhám van, azzal szívok. Kicsi, és állati hamar kihűl. Csak azért mondom. A cserépkályha, az jó, mert az jól tárolja a meleget. Felfűti az egész lakást. Kis tereket amúgy se érdemes csinálni, az hülyeség. Nagy tér legyen. Azt amúgy is könnyebb tempírozni. Vagy, ha nagyon akartok még egy szobát, akkor az a legjobb, ha felesbe rakatjátok. Már a cserépkályhát, természetesen. És akkor ott nincsen fal. Csak akkor körbe kell rakni a cserepet. Úgyhogy, én javaslom a cserépkályhát. Mondom, mindennek az alapja a tempírozás. De gázt ne. A gáz, az gáz – és ezen a ponton egészen kifejezéstelenre dermesztette az arcát.

Nem mertem röhögni. Pedig az is eszembe jutott, amikor Edinburgh-ban tréningeztetett minket. Szépen, tagoltan beszélt a csíről. Hogy az majd jó lesz nekünk, energia, koncentráció, meg minden. A csí az alapja mindennek. Érezd a csít. Koncentrálj az esti előadásra, és közben érezd a csít. Ott van a két tenyered között. Olyan, mint egy labda, gömbölyítsd a csít a tenyeredben. Mi meg gömbölyítettük, láttam magunkat a nagy tükrökben, rettenetesen vicces volt, és amikor összenéztünk az Orosz Robival, hogy csííízz, egyszerre tört ki belőlünk a röhögés.

Akkor úgy elképzeltem, hogy ezek itt a konferencián, mind az okosok, gömbölyítik a csít. Behaviorisztikusan, pszichologikusan, meg minden, hogy jó legyen nekik. Ahogy tanították nekik az egyetemen. Csak aztán mégse figyelnek egymásra. Lehet, ez itten épp azért olyan mumpszosképű. Mert suttyomban begyűrte azt a gömbölyű csít a pofazacskójába.

Az arabrul

Az arab amúgy a tulajdonos. De valahogy megszoktuk, hogy csak úgy általánosságban beszélünk róla, hogy eljössz velem az arabhoz? Hát aztán aki a pénztárban van, az is arab.

Szóval az arab barátkozik. Új ember máskülönben, a felújítás után került oda, barátkozik. Úgy barátkozik, hogy vigyorog a pattogós cukorkán, olyan átérzem-formán, pedig látszik a generációs szakadék, de ez az arab, ez mégis érti azért.
Mondani nem szokott semmit, csak ez a barátkozás. Mondani csak a spanoknak szokott. Hogy na mit szólsz, bejutottunk a negyeddöntőbe, az olaszokkal játszunk. Szépnek találom különben ezt az empátiáját, tekintve, hogy arab, meg még a generációs szakadék is, ugye.

Barátkozik, gondoltam, hát mélyítsük el, szabjunk irányt neki, gondoltam. Kérdezem, a válogatott? Néz rám ragyogva, hogy áá, U20, azt mondja, tudod, a juniorok, azt mondja – gondolom a pattogós cukor miatt lehet, de nem bánom.

Jaja, a juniorok, mondom, ügyesek a fiúk. Ja, ügyesek, mondja most már a Tigrisnek amolyan férfiközvetlenséggel, hímösszetartással, meg hogy hát elég meleg volt azért, merthogy a rendes játékidőben kiegyenlítettek a csehek.

Aha, dörmögi a Tigris inkább műszaki orientációval, aha, az arab meg egészen belelkesül, hogy és akkor a csehek a tizenegyeseknél mindjárt előnyt adtak nekünk, hadarja, én meg, hogy tejóég, akkor futólag rámsandít, hogy ja, tejóég, majd megint a Tigrisnek, hogy nadeám a harmadik tizenegyes, az volt csak a meleg helyzet, hát a harmadikat nem kihagytuk, darálja az arab a Tigris heveny érdeklődésére, és közben az arca megnyúlik egészen az erőlködésben, hogy hát hogy is veszi ki magát, hogy ő, az arab, fociról cseveg itten egy nővel, velem – látom, hogy látja, hogy ott lelkesedek a látóterében, de nem férek a fejébe, és a Tigris se fér a fejébe, főképp a Tigris nem, de akkor már az ötödiknél tart, az ötödik tizenegyesnél, bele-beledöccen, de azért, hogy hát az aztán már tényleg tiszta egy cidri volt; a Tigris, hogy aha, mire én, tejóég, ő meg, az arab, hogy ja, tejóég, és ez már félreérthetetlenül a helyzetnek szól, de azért még belecsimpaszkodik a tekintetével a Tigrisbe, nade a végén eggyel hoztuk őket, eggyel, hallod.

Aha, morogja egykedvűen a Tigris, én meg, hogy juj, na és mikor is játszunk az olaszokkal? Pénteken, válaszol a Tigrisnek, és egy pillanatra összeugrik az arca, mint aki éretlen olajbogyót kóstol éppen, pénteken.

Akkor úgy lehiggad.
Rámnéz. Ööö... a paradicsomot... azt itt ne hagyják a mérlegen.

Idény van

Most hogy mondjam, hát most van az idény. Hát. Mert, kérlek, én egy évben csak kétszer élek, ősz végén, meg tavasz elején. A többi, az csak olyan reszli – na nem akarom azért lekicsinyelni, csak az idény, az sokkal dúsabb – nem jól mondom, de nem tudom jobban –, úgy dúsabb, hogy hajnalban elhozom otthonról a reggelit, aztán meg este haza is viszem a reggelit; madárlátta, ettél már olyat te is, annak olyan a természete, hogy olyan jól nem tud esni másképp az étel, mint így viszem-hozomra. Mert ilyenkor mindig beesik egy Lexus, van, hogy egy Hummer, aztán mind azt mondja, hogy van neki időpontja, és persze mindketten tudjuk, hogy nincs, és megegyezünk.

Mert a lényeg ott van, tudja mind, amikor a szeleptű mellett kisikolt az a két bár befogott levegő, na nem azonnal, hanem úgy ötre kezd el visítani, mint a süldő malac, ha a böllér a nyakára teszi pengét.
Aztán megcsendesedik, akkor fölteszem a Gorchira – tudod, már így névleg ismerjük egymást, a Gorchi meg én, összeszoktunk. Hát. Na, aztán aláeresztem a nagyvasat, és csak nézem, ahogy ívben belapátol az abroncs alá, az meg engedelmesen lehámlik a felniről, mint mikor az almát hámozza hosszú spirálba otthon az asszony. Teljesen bele vagyok szeretve a Gorchiba olyankor.

Jó, szeretem én a kerékkiegyensúlyozót is, van rajta vagy hat alusablon program, meg szép, ahogy ottan pörög a kerék a gyorsfelfogatón, de az esztétika mégiscsak a Gorchiban van.

Na meg ugye, ha asszonyszemély ácsorog ott a műhelyben, mind megriad, mikor befúvatom a levegőt az abroncsba, és a gumi szinte rárobban a felnire, helyére rakódik, na akkor szoktak a nők felcsuklani az ijedségtől, azon mindig röhögök egy kicsit magamban, közben meg már a következő kereket simogatom a kenőkefével. Dehát ez ilyen. Idény van. Hát.

Ilyen nőkrül

– Na, itt jövünk má', e, hallod? – pittyegte a telefonba, a csávó meg, gondolom, hogy kik azok a mi. – Hát én, meg a kis kólám – felelte a lány –, mégis mit gondoltál?

Mondjuk én azt, hogy például énnekem ilyen aspektusban még sose jutott eszembe, hogy jövünk. Márhogy én, meg a kis ásványvizem. Vagy a kis valamicsodám. Szóval, hogy én ilyet még soha. Senkinek.

A csávó meg, gondolom, hogy akkor siessetek. – Jajmáá', most mit vagy úgy oda, itt loholok tűsarkúba', hallod, nem? De a csávó alighanem nem hallhatta, mert arra a lány megint visszakérdezett, csak, hogy a társalgás modalitása meg ne szakadjon. – Hallod, hogy kopogok? A kopogásomat, hallod? Neeem? És most? Most hallod? Akkor úgy erőteljesebben kezdte verni a lépteit. Az lett gyanús, hogy hirtelen elhallgatott. Úgy értem, hogy társalgásilag elakadt. Nem beszélt, csak kopogott lendületesen, olyan prezentációs jelleggel, hogy oda kellett nézni. Ez, bazmeg, ez mentében odatartotta a telefont a lábához. – Na, most már hallottad? Na azér'.

Ezt ki fogom próbálni egyszer. Ezt a kopogás dolgot. Komolyan.
Hallod, hogy milyen nők vannak.

A kolbászrul

Hogy hát – azt mondja –, lehet, hogy lesz vele egy kis gond.
Na.
Hogy reggel lement a Telekire sakkozni. Mert szokása neki. És hogy a hideg úgy kiszívta, meg is éhezett. Na és hát beugrott a piacra. És annyira megkívánta a kolbászt. A sült kolbászt. Na, hogy a kolbász, hát bocs.
És akkor úgy éreztem is rajta azt a kolbászt kicsit, láttam, ahogy roppan meg fröccsen a foga alatt, a szájából ki, úgy elirigyeltem azt a kolbászt, meg a piacot, meg a sakkot, meg az egész kisnyugdíjas tempót, hogy ez reggel felkel, azt' lemegy, ez képes azért felkelni.
És nem tudta elmondani elsőre, nekifutott, megriadt egy szótól, vagy lehet, a kolbász állt keresztbe a szájában, az állta útját a szavaknak.
És nem tudta elmondani másodjára, nekifutott, megriadt megint, talán eszébe is jutott a kolbász, meg hogy fokhagymaszagú a szája miatta, és nem tudja elmondani megint, pedig nagyon igyekezett, főleg a kolbász miatt, hát bocs.
Igazából majdnem sose tudja elmondani elsőre.
Igazából sokszor másodjára sem.
Meg kopaszodik is kicsit. És az utóbbi időben pocakot is eresztett. Alig észrevehetőt. De eresztett azért. Talán a kolbász az oka. Vagy a sakk.

Este meg bemegy, azt' Othellót játszik.

Az üzletpolitikai korrektségrül

Ó, egy pillanat, és azonnal az öné vagyok – így fogadott, fehér konyhásnéni köpenyben, bordó sapkában.

Rakta nagy dobozba a réteseket. A néni meg, hogy hogyan fogja ő ezt elvinni.
Jaj, hát megoldjuk, megoldunk mindent, ezért vagyunk, tudja, és spárgát kapott elő, mondta, hát, lehet, hogy most egy kis segítségre lesz szükségem, s már hurkolta is körül a dobozt – lesz szíves az ujját, és magyarázta, hogy ez, tudniillik a spárga, ad majd egy kicsi tartást neki, úgy gondolom.

Kellett még zsineg, meg mégegyszer az ujját, lesz szíves, és ollót kerített, hogy akkor most egy kicsit fazonírozzuk; a néni tiltakozott ijedten, hogy fazonírozni, na azt már nem kell, igazán, csak tartson a spárga.

Szép volt az összmunkájuk – ahogy kötődött a bog, alakult a kötődés két ember szándéknyilatkozata nyomán, a kereszthurokon mintegy figyelmeztetőleg megpihent a mutatóujj, hogy aztán feszes legyen az a csomó. Fölötte a két fej árnyalatnyit összehajolt megfeszített igyekezetben. Aztán hozzám fordult, és azt, hogy na, lássuk a medvét, éppúgy érthette rám, mint a rétesekre, s rögtön utána sorra is vette őket, az összes fajta túrósokat, mákosokat, gyümölcsösöket, és a kettőből persze tíz meg egy lett, mert, mint mondta, a ráadás önnek is jár, nameg hogy: ó, hiszen csak tizet kell hozzá vásárolnia; és evvel az ártatlan meggyőzőerejével átmatekozta, elsöpörte és felülmúlta minden eredeti elképzelésemet bordó sapkában, fehér konyhásnéni köpenyben.

Minden választásom a legjobb választás volt, nyugtázta kettesével, miközben tologatta, pakolászta a fémpulton a rúd réteseket, mint valami tetrist, vagy mint aki itt a piros – hol a pirost játszik, és bizalmasan elárulta, hogy ő a szilvásat favorizálja, és okvetlenül tudnom kell, hogy azt mindig kétféle szilvából készítik, mutatta neki a főnök, az omlósabb, mélyebb vöröset, meg a roppanós zöldhúsút.

Mozdulataiban, mellyel a réteshez nyúlt, valósággal zavarbaejtő földi szerelem volt, összeolvadás, eggyéválás – eggyéválás valakivel, aki cudarul és megfoghatatlanul más, mégis halálosan nélkülözhetetlen*. Egy komplett hrabaliádát vonultatott fel eszköztárának finomságából és választékos modorból.

Ó, még azt akartam mondani, ha este – mert este, ugye? estét mondott, hogy akkorra lesz? – ... szóval ha estére átnedvesedik a papír, az a legjobb, mert az azt jelenti, hogy a tészta kicsit megfülledt, és akkor beleivódnak, összeérnek benne az ízek, szóval nem baj, mondta a főnök is, hogy Ildikém, a papír majd szépen felszívja. Meglátja, még akár egy hét múlva is finom lesz, hűtőben eláll – ja, a káposztásat, azt viszont javasolnám melegíteni, annak jobb a meleg, tudja, csak mert az sós. Adott névjegyet a végén – késsel hasította le az előre nyomtatott ánégyesről a perszonális rátámat, amin rózsaszín szövegkiemelővel kihúzta a fejlécet, hogy HÁZI KÉSZÍTÉSŰ RÉTESEK BOLTJA; szép színes, magyarázta lelkesen, így jobban felkelti a figyelmet.

Az ajtóba még utánamszólt, hogy örülök, hogy nálunk vásárolt, mert tudja, mi önökért vagyunk, és ezzel a végszóval meg a tíz meg egy rétessel nagyjából úgy jöttem ki a sodrából, mint a kislány a régi Ursula Wölfel mesekönyvben, aki harminc bélyeg és három rétes helyett merő szórakozottságból harminc rétest meg három bélyeget vásárolt.

* Szepes Mária

A westie-rül

Budai úrikutya.
Testalkata szerint három kocka, egy a fej, kettő a törzs. Ez a szögletesség különben a jellemében is megnyilatkozik, mindig valami kis merev és kényeskedő rátartisággal reagál az idegenre. Bizalmatlanságát arisztokratikus gőggel leplezi.
Ettől a leereszkedésétől mindig az az érzésem, hogy minimum a sir megszólítás dukál neki. Sir Heki. Vagy lord Coco.
Ilyen státuszban lévő kutyának pofikája van. Idősebb korban esetleg ábrázatja.
Ilyen státuszban lévő kutya aspektusában durva sértés lenne mondjuk seggről beszélni. Lehet, ki is kérné magának. Okos westie-gazda inkább olyasfajta könnyed eufemizmusokhoz folyamodik, mint tipegj odébb kicsit, te nem veszed észre, de belelóg a hátuljad a pocsolyába.

A csókdobálókrul

Mondjuk nevezzük Bögyösfarosnak. A buszra várt, hogyismondjam, olyan prezentációs jelleggel – nem tudom, biztos láttál már ilyet, hogy úgy odatette azt a várakozást, úgy mutatta az elunását a buszravárásnak; mutatta hajdobálással, mutatta fanyalgós matatással, mutatta hörcsögpofából purrogva eresztve ki a levegőt, mutatta magát, mondom, a Bögyösfaros erősen, úgy só maszt go on.

Talán a harmadik lámpaváltásnál történt. Tudom én azt magamról is: mikor látom, hogy gyarapszik a tömeg a megállóban, olyan empatikus bírok lenni a kocsiból kifelé, a dugóban benne. Szóval, ahogy nő a tömeg. És akkor itt van egy ilyen kis látványelem, kérem szépen, egy ilyen vad mályvaszínbe öltözött Bögyösfaros, hát minimum színvilága van neki a szürke Budafokin, hogy arra ki muszáj nézni a kocsiból – már bocsánat, hogy ilyen Szépernősen.

Mondom, a harmadik lámpaváltásnál történt. A Jetta jött, a Bögyösfaros meg épp haladási irányban szemléltette az elunást, be a Jetta ablakán, pacekba. Nem volt szándékos különben, nem volt célzatja neki, csak úgy kvázi ad hoc alakult a flört, váratlanul sodra lett az eseményeknek, ahogy ezek a puszta mimikájukkal az egymás kontextusába kerültek. Fél perc, ha.

Kezdetben vala az Ige. Besűrűsödött ottan emócionálisan, lassított film lett hirtelen a Budafoki, megnyúltak, eltésztásodtak a hangok is, ahogy cuppant a csók Jetta ablakából, s ahogy cuppant a csók a Bögyösfaros húsos, mályvaszín szájáról, összecsattantak vággyal, egymásba haraptak azok az eldobott csókok ott a szürke aszfalt fölött, színe, szaga, íze lett a smárnak, hogy nézni is tereh. Akkor körbepillantott leplezetlen büszkeséggel. Nézte a Bögyösfaros, körülfirtatta a tekintetével a megállót, ki látta a héjanászt, aztán egy drámai szende arckifejezésével két ujja közé lopva rágógumit csippentett, majd sietve a szájába lökte, és felhívta a pasiját.

Egy fenyőfáról

Nézzük egy ideje a Tigrissel, hogy egészen fölkopott az alja. Vízkeresztkor került oda a Jucó néni virágállványára. Az Angéláé különben, megkérdezte a Jucó nénit, hogy lehet-e, a Jucó néni meg mondta, hogy lehet, persze, ott a folyosó végén hűvös is van rá, meg fényt is jobban kap. Mondta arra az Angéla, hogy majd a tavasszal meg kiülteti az ablak elé a kicsi fenyőt. De hogy majd ő locsolja, a félreértések elkerülése végett, nehogy aztán.

A Jucó néninek harminchét évesen halt meg az ura, aztán meg a nagyfiának nem akart új apát, meg hát majd eltartja a gyerek aggkorára, így gondolta a Jucó néni, csakhogy a gyerek nem tartja el, mert úgy látszik őnáluk meg az a családi genetika, hogy a férfiemberek csak harminchétig vannak limitálva. Akkor azt gondolta a Jucó néni, hogy de legalább ott van neki a menye, és ott is volt, gyászolták együtt az embereket, aztán egyszercsak a menye is utánament a gyereknek, a Jucó néni nagyfiának, akkor a Jucó néni egyedül maradt.

Lényegesnek tartom megemlíteni, hogy amikor az ösztrogéntermelés hanyatlani kezd, vagy leáll, a nők szervezétében a másodlagos nemi jelleg háttérbe, a férfias hormonok túlsúlyba kerülnek. Öreg asszonyok – flörtjeik tekintetében – endokrin mirigyeik hanyatló ösztrogéntermelése okán archaikus emlékeikből táplálkoznak. Flörtölnek azért.

– Na, jó, hogy jössz. Hát nem locsolod? Tisztára föl van égve az alja – ez a Jucó néni.
– Dehogynem. Minden héten egyszer. Nem kell több neki. Nézze csak meg, a teteje tele friss hajtásokkal. Mondtam is a fiamnak a minap, amint kicsit enyhébb lesz az idő, kiültetjük – ez az Angéla.
(Az Angéla madárcsontú, törékeny kis asszony, minden ízében hordoz valami megkapóan finom eleganciát. Jójó, a Tigris szerint csak szimplán merev. De. Az Angélának mindig rendezett frizurája van. Könnyű bőrkesztyűje a karcsú kezén, puha selyemsála a nyakában. Meg mindenvasárnapi istentisztelete. Meg orvosfia. Meg valószínűleg női öntudata is. Az Angéla az az asszony, aki majd szeretnék lenni, ha.)
– Na jó, nem azért mondom, csak direkt nem locsoltam, mert mondtad, hogy nem szereted, ne kapjon össze-vissza, úgyhogy nem locsoltam.
– Semmi baj.
– Látod idejössz, azt' mindjárt jól kiosztalak – a Jucó néni nevet –, na nem akartam veszekedni veled.
– Hát ne is – mondja az Angéla cinkosan. – Persze nem mintha olyan könnyű lenne velem összeveszni...
– Na nem mintha olyan veszekedős lennék... – mondja a Jucó néni még mindig nevetve, és lopva a Tigrisre les.

A szexuális szelekció egyik formája az úgynevezett intraszexuális szelekció. Az intraszexuális szelekció a versengõ nemen belül folyik az elérhetõ párok monopolizálásáért. Lényege, hogy az az ivar, amelyért a versengés folyik, nem szól bele a verseny kimenetelébe.

Kis lakás igényes környezetben

Ha egyszer elköltözünk innen, mondta a Tigris, ez hiányozni fog. Ezt mondta, és közben a mennyezetet nézte. Tudtam, hogy amikor azt mondja: ez, lényegében a Kajzerre gondol, aki jogi státusza szerint valószínűleg már születésétől fogva rokkantnyugdíjas. A Kajzerre gondol a Tigris, a Kajzerre, akire nemigen lehet nem gondolni, mert a Kajzer az interktív része az életünknek, hogy úgymondjam, maga a perifériánkra szorult atmoszféra.

A Kajzer működésileg a kis lakás – nagy élet elve szerint diszponálható. A Kajzerről pontosan lehet tudni, hogy mikor van kórházban. Olyankor nagy a csend. És nem törik rám a tűzoltók az ajtót, amikor sajtfondüt csinálok, hogy a Kajzer szerint dől a füst a szellőzőaknából. Dehát a Kajzer egy kicsit rosszul lát. Meg a szagokat se érzi már úgy. Meg különben is dohányzik.

A Kajzer rendes nő egyébként, csak sajnos nem tud dolgozni, mert rokkantnyugdíjas. És egy kicsit rosszul hall. Úgyhogy kénytelen tövig feltekerni a volumét a Mónikasón. És egy kicsit nehezen alszik el. Olyankor muszáj kifárasztania magát valamivel. Esetleg átrendezi a lakást. Ágyat toligál, szekrényt odébblökdös, ilyesmi. A fizikai munka legalább leterheli kicsit. Hátha hajnalra kimerül. Mondjuk, nem merül ki. Akkor nekilát a takarításnak. Rendes nő a Kajzer, tényleg, ez a takarítás dolog, ez különösképpen szívügye neki. Úgy kétnaponta. Mert a Kajzer rém igényes magára. Meg amúgy sincs más dolga, mivel jogi státuszát tekintve a Kajzer valószínűleg már születésétől fogva rokkantnyugdíjas.

Ha egyszer elköltözünk innen, mondta a Tigris, ez hiányozni fog. Komolyan. Ezt mondta, és közben a mennyezetet nézte.
Ha egyszer elköltözünk innen, mondtam a Tigrisnek, úgy hirdetjük majd, hogy kis lakás igényes környezetben eladó. Ezt mondtam, és közben a mennyezetet néztem. A Tigris tudta, hogy amikor azt mondom, igényes környezet, lényegében a Kajzerre gondolok.

Kis modern mitológia

Bevette magát a Margó az agyába, belekarcolt a maga intenzitásával, nem mint nő, hanem mint az esszenciája, a hatvan kiló húsba sűrített kivonata a nyers parttalanságnak.

Mert parttalan volt a Margó, parttalanok a történetei, kvázi az egész létezése – na nem mintha a mélységet hiányolta volna belőle Lloaf, csak a kapaszkodót, a szilárd talajt a lába alól.

Parttalan volt a Margó a történeteivel, mert folyton mindenféle történeteket mesélt mindenféle emberekről, akik sok pénzt kerestek, de azon a sok pénzen nem volt áldás – tudod, hogy értem –, nézett fel Margó-Pénelopé, és annak a sok színes történetnek a vászna csak nem akart elkészülni, csak szőtte egyre a Margó, míg Odüsszeusz a járólapot flexelte a konyhában, Lloaf konyhájában, szállt a könnyű por; szőtte egyre az Ibojt, így pontos jével, mert a nyelvi jelek bonyolult rendszerében egy valóságos Thészeusz volt a Margó, csak nem volt neki Ariadnéja, csak ez az Iboj, pontos jével – hát hívjuk fel – mondta felvillanyozva –, hívjuk fel hájfájvon – lelkesedett a Margó, és úgy képzelte, hogy akkor szépen betárcsázzák a hájfájvba, hogy Iboj, és akkor lesz csatorna, lesz út lélektől lélekig ő, a Margó, meg az Iboj közt, és akkor lehet beszélni, mintha a világon sehol, soha más Ibojok nem lennének, csak ez az egy, az ő, a Margó Ibojja, a Margó áldás nélkül való valakije, a Margó főbérlője, a Margó egy Istene – akinek minek is gyónjon, hát csak nem csinált semmi olyant a Margó –, a Margó smucig német haverei – akikről nem azonnal derült ám ki a smucigság, csak a nyaraláson, a Margó nyaralásán, úgyhogy meg kell azt nézni, kivel áll le az ember –, a Margó egyre dagadó, színes, széles vászna, míg Odüsszeusz a járólapot flexelte a konyhában, Lloaf konyhájában, szállt a könnyű por.

Hát, reggel még nem mondtam volna, nem ismertelek. Reggel még nem mondtam volna, mert meg kell azt nézni, kivel áll le az ember. Jösztök velünk, hogy menyünk együtt síelni a Hargitára, ezt kérdezte a Margó dagadó vásznai közül, bele a visszhangos, üres szobába; Odüsszeusz még a járólapot flexelte a konyában, s a könnyű por csak szállt.

Harmadik típusú találkozások

Édesnéni máskülönben olyan elveszett tud lenni néha. Nem lehet azt tudni, hogy képben van-e, illetőleg hogy van-e kép egyáltalán. Szeret elidőzni a társasházi szeméttárolóban, s ott időzvén a bajusza alatt gáttalanul zsörtölődni önmagával. De főleg elidőzni a társasházi szeméttárolóban.

A Tigris is olyan empatikusformán nyitott rá valamelyik nap, mikor a fojtott zsörmölőzése kihallatszott még a lépcsőházba is; rányitott a Tigris az Édesnénire, talpig nehéz vasban, vagyishogy bukósisakban-motorosruhában-bakancsban tetejétől a talpáig, mind a csaknem kétméterével a Tigris, rá az Édesnénire, kezében háztartási hulladékkal, szívében házastársi hűséggel, a Tigris az Édesnénire.

Ott álltak tehát szemtől szemben, Édesnéni talpig meglepetésben, s talpig nehéz vasban a Tigris, s Édesnéni – szorult helyzetében – vádlón kiáltott akkor a Tigrisre ilyenformán: hát maga meg micsoda?!

A Tigris hirtelenjében nem tudott felelni, hiszen miféle kérdés az végtére is, hogy hát maga meg micsoda, na és végtére is, hát micsoda is vagyok magam? – naszóval efféle gondolatok kergették egymást a megzavarodott Tigris megzavarodott fejében, és csak álltak szemtől szemben, fésztufész, csak nyúlt, nyúlósodott a pillanat elébb, s percekké hízott, hájadt utóbb, ahogy ezek, Édesnéni meg a Tigris összekapaszkodtak egymás vizsla tekintetében ott, a társasházi szeméttároló ajtajának két felén, a határmezsgyéjén, hogy úgymondjam, a földinek, s a földön túlinak; és akkor a Tigris már tudta, meg úgy fizikálisan-mentálisan is érezni is kezdett magán valami kis szájenszfiksönös hangulatelemet, hogy hát mire is gondolhatott Édesnéni, mikor azt kérdezte, hogy hát maga meg micsoda, mire Édesnéni a megvilágosodás diadalával megint rákiáltott, hogy: tudom már, micsoda maga! maga... motoros!, na és erre a Tigris már egész megkönnyebbülten köszönte a csókolomot.

A magányügynök

Most ne pattints le, van egy állati kedvező ajánlatom számodra – tudod, én jól ismerem már az egész bankszférát, meg a biztosítókat is, na ez most nem az, szóval szánj már rám egy kis időt, mondjuk kávézzunk, meg akkor legalább dumcsizunk is egy kicsit, naakkormikormondjukholnap?

Van egy állati kedvező ajánlatom számodra, és erre nem mondhatsz nemet, ne pattints le. Valójában arról van szó, hogy eladó a magányom, erről van szó – dehát végtére is ügynök vagyok, baszki, úgyhogy ezt most szépen bepíárolom neked, hogy észre sem veszed. Kipolíroztam magam halszálkás kiskosztümbe, hogy ennek a polírnak a tükörfénye elhomályosítsa benned a kopott gyöngyházszínű, agyonbolyholódott dzsörzégarbós magánynak a képét, aki vagyok, látod, most a halszálka van, meg ez a síkos-nyálkás mentál. Mint a halbőr. Csak a miheztartás végett. Hogy bírom a hit kegyelmét.

Az a módszer, hogy előkotrom a számokat azokból az időkből, amikor még voltak számok a noteszemben, amikor még reménybeli valakiházi voltam. És  akkor teszek – esetleg neked – egy ajánlatot. Mondjuk, valójában az van, hogy magamat ajánlom, de ez már a mélylélektana neki, a lényege az apropos-nak, ezt te észre sem veszed. Csak a halszálkás kiskosztümöt. És akkor bedobom a jól felépített namivanveledet, és erre perszehogy nem mondasz nemet.

Akkor már a horgomon vagy, csak kicsit ki kell várni. Mutatni valami kis érdeklődést. Várni az alkalmat. Aztán lecsapni. Ha jó az időzítés, szépen beindul a tranzakció. És akkor már tolhatom is magamat. A figyelmednek az előterébe, bele. A magányügyemet. Persze, néha úgy menet közben fordítani is kell, a gördülékenység miatt. Meg hogy azért ne érezd teljesen átbaszva magad. Mondjuk kérdezni. Véleményt. Analógiát. Na és nálad, ez hogy van? Ilyesmit. Terelgetni finoman. Irányítani az ügymenetet.

A lényeg mindig a meglepetés. A rajtaütés, érted,  a rajtaütés. És akkor jaaajhogyelrepültazidő, pedig az üzletről még nem is beszéltünk. Na nem baj, legközelebb. Mondjuk, beszéljünk este, hogy neked mikor jó.

Namost optimális esetben legalább kettőt ki lehet hozni a dologból. Két alkalmat, úgy értem, két találkozót. Ki, a magányból.
Mi, hogy ez nem korrekt? Miért, van, aki úgy szerez barátokat, hogy lakáshirdetésekre jelentkezik kamuból. Na és az korrekt? Nekem meg ez jött be. Látod, te is itt ülsz. Csak ne pattints le, jó? Hallgass végig. A lepattintás a kishalál. Az ügynök halála.

A lakó

Egyszer csak lett. Megjelent, idesodorta a szél, vagy mi. Ide szőtték sorsának fonalánál fogva a párkák. Napok óta bámuljuk egymást.

Éjszakánként, mikor a folyosón a villany ég, bámulja kintről, hogy élünk, mint hal a vízben. A bőrömön éget, érzem, ahogy ott kint, a sötétben les. Hallod-e Rozika, te, gyerünk a moziba be. Szélessávú hozzáférés, családi csomag, bazmeg, vadnak születtünk, az utca nevelt – megmondta a Pápai Joci.
Szóval bámuljuk egymást napok óta. Köztünk a rács, a társadalmi szakadék, meg az éjszaka. Az éjszaka a nappal anyja.

Avval kezdte, hogy szépen megtisztította a placcot, mert, ezt tudnod kell, seprűje is van neki. Meg tálcája a kartondobozban. Meg bicskagyűjteménye. Ezt mondjuk a Tigristől tudom, nyugtalanít is kicsit. Megtisztította tehát a placcot, és birtokba vette. Két gyékényt terített le. (kinek? kinek?) Napközben többnyire alszik, meg cigarettázik hason fekve, behúnyt szemmel, de tudom, a bőrén égeti, érzi a behúnyt szeme mögött is, ahogy ott bent, a sötétben lesem.

Azután egyszerre ott állunk egymással szemben némán a szürkületben, ahogy kint, úgy bent. Nem lát. Nem látom. Pedig hát ott állunk. Egymással szemben, mint két, egymásba fordított színpadi portál nullpontján két karikírozott bohóc tükörgyakorlat közben.  Egyre-másra szurkáljuk nyársunkra a löttyedt, lassú félhomályt.

Akkor észrevesz, meghökken tükör által homályosan. S azt kérdi: maguké volt itt valamelyik nap az a... szép kis motor? Azt, hogy szép kis motor, bizonyos áhitattal ejti ki. Bólintok. Gondoltam, mondja. Nem bírtam nézni, hát letakarítottam itt éjszaka. Mert az olyan, hogy annak is... kell az a kis szívszeretet.

Spicces

Van neki ez a rendkívüli készsége, hogy éjfél körül mindig eszébe jut egy sztori. Nagyon módszeresen csinálja különben, a monológjaiba mindig belecsempész egy-egy előjátékszerű utalást, úgy hinti el benne, mint madárnak a magot a kalitkában, és kér, hogy majd szóljak, hogy mesélje el. Ez persze teljesen fölösleges, de – hogy úgy mondjam – rituálészerű nála.

Na és ilyenkor úgy kezdi el in medias res, tekintet nélkül arra, hogy fél lábbal már kint vagyok, és pontosan háromszor el is köszöntem – gondosan elsunnyogva a szólást –, mintha folytatólagosan épp benne lennénk egy epikus elbeszélésfolyam kellős közepében, azzal a szófordulattal, amit amúgy erősen preferálok, hogy na és.

Hát így mesélte el a horgászos sztorit. A horgászos sztoriból különben csak hevenyészett emlékeim vannak, hogy olyanokat mondott, hogy nem is a hal miatt, mert a gasztrokulturális alapélményeiben a hal, mint örömforrás nem számottevő, meg hogy milyen hülyén néz ki azzal a pirszinggel a szájában, ami a horog.
Meg hogy milyen furcsa, ahogy abba a hosszú, néma meditációba belerezdült a zsineg, hogy úgy zsigerileg érezte azt a rezdülést, úgy belülről, az első impulzus nem a fizikai valóságból érkezett, hanem abból a nagy belső csendjéből.

Aztán azt mondta, megmutatja a botot, és tényleg megmutatta, pedig éjfél volt, és azt hittem, viccel, mert előszedett egy tokot, vagyishogy én annak láttam. Azt mondta, na és most ne mozdulj, és nem mozdultam, bár kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mert nem tudtam, mire készül, és ilyenkor mindig felüti fejét bennem a gyanú, hogy valami baj van, és nem velem van az a baj.

Akkor csinált egy olyan mozdulatot, mintha el akarná hajítani a tokot, vagyis azt a valamit, amiről azt hittem, hogy tok, de nem hajította el, hanem kicsapódott belőle a teleszkópos nyél, ami a bot maga, és pontosan a bejárati ajtóig ért, de ehhez tudnod kell, hogy a szobában álltunk, az ablaknál, és hát végigérte az egész lakást az a spiccbot, mert aztán azt is elmondta, hogy így hívják. Olyan furán mondta amúgy, nem azt mondta, hogy spiccbot, hanem valahogy így: spízbot, de lehet, hogy csak álmos voltam. Szóval, hogy evvel mentek harcsára, ezt mondta. Én meg, hogy aha, meg azt is, hogy szép a spicced. És még, hogy talán nem ártana átgondolnod a lakásod méretét.

Rosencrantz és Guildernstern

Reggel óta ordítanak egymással. Hangszerelésileg ez különben abszolút alapértelmezett náluk, a zenét másképp nehéz lenne átbeszélni.

Veszekszenek. Most éppen nem dugnak. Ha dugnak, akkor leginkább csak a nőt lehet hallani. Ez jól elkülöníthető azért. A veszekedésben a fickó az, ami a dugásban a nő. Hogy az élvezet mértékével fordított arányban fokozatosan és készségesen veszíti el a logikus beszédre, illetve az artikulációra való képességét. A katarzis pillanatában már csak egy állatias, ösztön szintű grrroááááára képes, a nőnek viszont olyankor ered meg igazán a nyelve, de azt ezen a ponton már nemigen lehet értelmezni, inkább csak háttéreffektezik a fickónak. Ütni nem ütnek, nem az a meccs lényege. A meccsek fő dramaturgiai íve általában az, hogy kurva-e a nő, meg hogy büdös-e. Aláfestésnek Depeche Mode, a karácsonyi ünnepekre való tekintettel ma a Personal Jesus.

A nő különben rózsaillatú. Onnan lehet tudni, hogy elment, hogy csönd lesz, és rózsaillat terjeng a folyosón.

Pásztorok, pásztorok

Gyere át a Sárihoz, hívta a sógora, de csak a fejét rázta. Nem megyek – mondani csak ennyit mondott, gondolni meg, hogy hát fáj nekem az a sok fény, meg illat, a könnyű jókedv. Fáj látni, hogy irigy vagyok a mások örömére. Nem megyek inkább.

Két éve még a menye, az a nagyhangú, tenyeres talpas menye, az eljött. Attól legalább zajos lett kicsit a feje, olyan csupa szín, csupa hang, csupa élet lett hirtelen a kis műfa körül, ahogy a tányérokkal csörömpöltek. Annak a férje hiányzott, neki meg mindkettő; az ura vagy harminc, a nagyfia meg nyolc éve. De a menye, az legalább megmaradt neki, az a zajos, élettel teli menye, a nagyfia után.
Csak aztán úgy lett, hogy abba a nagy zajába a menyének mégiscsak ott volt valahol a csönd, a férje csöndje, mélyen, mardosón, hogy bele kellett abba süketülni neki, bele kellett halni lassan. Úgyhogy az is elment. A nagyfia után.

A redőnyt félig eresztette le, úgy állt az ablak mögött, leste, hogy botorkálnak kint a hóban. Mindenkihez jön valaki. A barátok. A rokonok. A gyerekek, tudom is én. Valaki mindenkihez jön, gondolta, csak énhozzám nem jön már senki. Hogy az ember ilyenkor irigy, attól csak még jobban fáj. Hogy hol a szeretet, ugye, pásztorok, pásztorok örvendezve.

Nem sírt. Az ember nem sír magában, jobban ismeri már ezt attól, mélyebben van ez, mint a könnyek – hát nem sírt. Az ember magában nem sír. Csak kér egy vállat a kis Jézustól, egy vállat, ahol majd jövőre.