Az élesztőrül

Mindig, mikor mondjátok a stanecliben a cukorkát. Az étcsokoládéban zseléíveket.
Vegyesbolt, az volt kiírva a hullámos vasredőny fölé.

Kató nagyanyám játszotta néha, hogy lefelejtődött valami a bevásárlólistáról. Olyankor mondta: na eriggyetek, fiaim, Terinénétekhő', a bótba. Tudta Kató nagyanyám a zseléíveket, azért játszotta a lefelejtőst. Meg a bádogban zörgős, mállatag mézsárga pemetefű– és a rőttes malátacukrokat.

Akkor azt' végig a kocsiúton. Mikor már majdnem a szemünkbe jött a bolt, előkeveredtek a libák. A libákat nem szerettem, főleg a gunarakat. Olyan csúful csapáltak, nyúlkálódtak a nyakukkal-csőrükkel az ember lábaszárához, futni kellett tőlük, vagy rúgni, ha biciklin. Lármáztak is, mi meg nekik vissza, gá-gá-gáá, egész a boltig, meg rúgtuk őket, hessegettük a kanális felé. Imbolygósra rúgtuk a biciklit.

Kopottas, barna fadobozokban volt az a vegyes tárolva, pitlibe', mondták, de különben fiók volt. Ahány a vegyes, annyi a fiók, kispitli-nagypitli, sorjáztak egymás fölött rendre. Abban egyeztek, hogy kopottasak mind. Meg hogy barnák. Vegyesboltbarnák – azóta se láttam sehol olyat, azt a keserű szociálbarnát.

Élesztőért szalajtott Kató nagyanyám, az volt a játéka. Na, mi maradt le, fogadott Teri nénénk. Különben nem is volt a nénénk. Csak úgy mindenkire mondták szokásból, hogy nénéd. Vagy hogy bátyád. Nem lehetett azt érteni, a szokást, hogy hát mért. Élesztő, az maradt le.


Kispitliben volt az élesztő, a rendre sorjázósból az egyikben. Teri nénénk kiszalajtotta egészen, árnyékos, ürest ínyt szisszent ránk a polc mérgesen, savanykás kovászszagot. Szürke volt, egész halottszínű tömb, csak ahol előbb megtörte, mintha valami rajzos ember kontúrozta volna ki halk kávébarnával, s halottszínű omaldékok is voltak körülötte a pitliben. A mérlegre darabka szögletes zsírpapírt simított Teri nénénk – különben a papír, az le volt szabva előre mindig –, arra hasintotta oda az ötdekát a szürkéből; bökte bele az orrát a savanyúba, na, milyen jó friss, mondta hozzá, s a papírt tekerintette körébe ügyesen. Csíphetek-e belőle egy cseppet, kérdeztem. Csíphettem. Aztán abban a nyirkoskás, mázgálós morzsalékban megfutkároztak az ujjaim, az jó volt, a hűvöse jól esett.

Mindig, mikor mondjátok a stanecliben a cukorkát. Az étcsokoládéban zseléíveket. Na az énnekem az élesztő.

Spanyol gallér

Annus a bodegát pakolta épp, a vaskos pókhálókon finoman megült a por. Valami foszladozó szalmakalapot talált a bodegában, teteje nem volt, csak a szélesnagy karima, hogy a gesztenyésben ne főjön bele az ember feje, amíg a felhőket pingálja. Azt a kalapot nyomta játékosan a Trixi kutya fejébe, az meg csak rohangált benne boldogan körbe-körbe a bodega körül, Annus meg egyre csak nevette.

Annus, én most színházba megyek, a kutyára vigyázzon, a kaput zárja be, nehogy utánam szökjön valamiképp – s azzal nekiindult, a harminckét pár cipőjéből, amivel férjhez ment, az egyikben, a legmagasabb, legkopogósabb sarkúban, száján, szerette így mondogatni, egy kis friss hegyi levegővel. Balla mindig megmorogta, jaj, hagyja azt, Bogyóka, minek a festék magának, Bogyóka meg nevetett olyankor, hogy ugyan Jóska, az üzemben is mindenki festi magát, csak én nem, máskülönben ez csak egy kis friss hegyi levegő.

Elindult, késve, mint mindig,  a kaput kilincsre csukta, még vissza is lépett ellenőrizni. Szaporán, vidáman koppantak a sarkak végig a Victoriei-en, s ahogy a busz elhúzott mellette, mindenki megbámulta a tipegő, kicsi nőt, az meg kihúzta magát még jobban az alkalmi ruhában, s a kopogós cipőben. Hát mit bámulnak ezek, csak nem kenődött el a számon az a kis rúzs, de csak lépkedett büszkén, azok meg ott a buszon már kacagtak, még mutogattak is, no nézzétek, ott megy Balláné.

Akkor hátranézett, maga mögé, ellenőrizni, nem kapott-e föl az alkalmi, nem azt röhögik-e. Nem azt röhögték. Hanem kutyát. Ott parádézott tudniillik mögötte a Trixi, a lyukas szalmakalap lecsúszott a nyakára, mint valami spanyol gallér, s emelgette urasan a lábait, ahogy a cirkuszi kutyák szokták. Hát olyan volt éppen az a kajla airdale terrier, akár egy hősszerelmes Don Quijote, aki szép Dulcineáját kíséri, azt röhögték.

Bogyóka sarkon fordult, mégse állíthat be a színházba a kutyával, na gyerünk Trixi, hazamegyünk, s azzal hazameneteltek, Bogyóka az alkalmiban elöl, Don Trixi a spanyol gallérban hátul, ütemre.

Balla meglepetten nézett föl a festésből, mikor hazaértek. No mi az Bogyóka, hát nincs színház?
Nincs, felelte mérgesen. S mutatta a kutyát. Cirkusz van.

Viszonyom van

Kérlek, énnekem viszonyom van. Tudod, van nekem ez az én titkos szimpátiám, hogy úgy imponálnak azok az édes, kerek pofájú, pocakos férfiak. Na ez olyan, kérlek szépen, ez az én viszonyom. Ne nevess ki, hát én, amikor először megláttam ott azok között az illatos, érett sonkák, meg hamvas szalámik között a kirakatban, nahát én már akkor tudtam, hogy minekünk viszonyunk lesz.

Kérlek, ez úgy kezdődött, hogy egyszercsak rámvigyorgott onnan az üveg mögül, kiintett mosolyogva, majd kicsattant az a pirospozsgás kis pofája – te, hát az egyenesen ragyogott ott a sültek fölött. Nahát én akkor ott helyben beleszerettem, végzetesen, érted, hát hogy mosolyog ez énrám, tejóisten! Bemenni persze nem mertem, meg hát úrinő, hogy jönnék én ahhoz. Na csak vártam egyre, mi sül ki ebből. Hát és ahányszor csak elsétáltam ott az omló flekkenek, aranyos csirkenyársak előtt, ez mindegyre csak mosolygott, meg integetett.

Volt, hogy direkte az ucca túlfelén sétáltam, hát ez az édes pofa nem oda is odaintett, ott is észrevett? Hát így. És kérlek, ez az én viszonyom evvel a hentesfiúval már évek óta tart. Hogy mondod? Váltottunk-e már szót egymással? Tudod, nemrégiben összefutottunk a trafikosnál, valami kis napilapot vett, pont előttem vásárolt. Annyira váratlan volt, kérlek, direkte sokkoló, hogy meglepetésemben hirtelen csak annyit tudtam kinyögni: – Ó, hát maga az, életnagyságban? – merthogy eddig még csak a pult mögött láttam, ugye, annak a hentesüzletnek a kirakatában. Nahát akkor is csak mosolygott, akár egy édes, pozsgás puttó, s annyit felelt csak, alig hallhatóan: – Igen –, s már fordult is ki a trafikból.

Te, hát olyan drága volt, hát ez egészen elpirult.

Na és egyik nap, persze pont, mikor a resztorantban a céklalé a könnyű kis vászonszoknyámra dűlt, nahát kérlek, akkor ez épp kint ácsorgott az üzlet előtt, valami kis vevőjével társalkodtak ottan.

Namost képzelheted, én azt se tudtam, hova legyek hirtelen. A szoknyámon illetlen céklafolt, kis tálcáról málnát szemezgettem mohón, mert én, kérlek, ebben a tikkasztó időben éppen csak csipegetek. Szóval azt hittem, menten elsüllyedek, hogy ez engem így lát, cékla-, meg málnamaszatosan. Hát ez a drága pofa nem odaszólt, kezit csókolom, én meg őrült zavarban: – Málnát kér-e? – S toltam elé szinte védekezőn a kicsike tálcát, de oly sután, hogy attól a lendülettől az az érett málna mind a makulátlan hófehér kötényére hullt. Hát ahogy ott álltunk egymás előtt talpig málna– meg céklamocskosan, mint két mészáros, aki most trancsírozott fel épp egy marhát. Na és ahogy ijedtemben a szám elé kaptam a kezem, hát kérlek, én azzal a málnás kezemmel még a képemet is összemázgáltam egészen, hogy erre ez az édes ember egyszerre röhögni kezdett. Nahát azt lehetetlen volt kibírni. Csak álltunk ottan nagy röhögve, mindenki bámult ránk bután, ez meg azt mondja nekem:

– Maga málnaszájú. Hát hogy tudta maga így összemocskolni magát?
Kérlek, és akkor beterelt, be a rózsaszín karajok, meg hátszínek közé.
– No mossa le magát. – Röhögött még mindig, a szeme meg csak úgy ragyogott kifelé a rózsás pofájából. Aztán azt kérdezte:
– Iszik valamit?
Hát kérlek, akkor énnekem már ottan végem volt egészen. Hogy kávézni szoktam, válaszoltam neki ostobán, s közben az járt a fejemben, micsoda egy balfék vagyok, istenem, direkte szánalmas, mire ő, hogy: – Azt mink itten nem tartunk.
– Tudom – mondtam erre, az meg rámnézett, s megint kitört belőle a röhögés.
– No jól van, megkávéztatom, ha telefonozhatok magának – és csak nézett pimaszul, hát olyan édes volt, meg kell ezt zabálni.

Na és azt még nem is mondtam, te, hát ez balkezes.

Nahát kérlek, én már attól az egy mozdulatától, ahogy ez a drága pofa végtelen finomsággal odanyúlt, s eligazított a homlokomon egy rendetlen tincset, egészen feldúlt lettem, hát még a térdem hajlata is direkte verítékezni kezdett belé.

Reszketve súgtam, hogy persze, telefonozzon csak, drága ember, avval rettentő zavarban, s igen sietve távoztam, csak úgy otthagytam faképnél sebtiben – te, hát én még a számomat se hagytam meg neki, de persze ez csak később jött eszembe.

Na és amikor este kilépek a művészbejárón, na ezt nem fogod elhinni, hát ez az édes fiú nem ott vár engem a színház előtt?
Mikor ottan meglát, félszegen mosolyogva odaáll elém, s grandiőz mozdulattal nyújt valami rém nagy csokrot, hogy majd a keze szakad belé, s egész elfúló hangon azt mondja:
– Ezt kegyednek hoztam – s féltérdre ereszkedik, akár valami Grál-lovag; hát, kérlek, én azt se tudtam, hova legyek.
– Cukros ember – mondom neki, s még a hangom is elcsuklik közben –, hogy maga milyen egy... ejnye no, hát igazán nem kellett volna.
S nyúlok, hogy vegyem el a csokrot.

Nahát kérlek, én akkor ottan majdnem elájultam; abban a barna papírban – nem is hiszed – nem virágot hozott a gazember, de nem ám. Abba kérlek egy komplett sertéscsülök volt becsomagolva, egy ragyogó sonka, azt nyújtotta oda olyan csokorformán, virág gyanánt ez a csibész.
Jaj, azt látnod kellett volna, hogy szaladt tele egyszerre a rózsás pofája gödröcskékkel, hogy mulatott ez, látva elképedésemet, hát az olyan volt, akár egy valóságos kis cherub, kit személyesen a Raffaello pingált. Azt mondja akkor:
– Nahát, ha kissé magához tért kegyed, elviszem egy igen előkelő helyre, ottan mégpedig hűtött pezsgőt szervírozok magának.
S avval aztán odakalauzol nagy nevetve az automobiljához.

Na és, kérlek, alighanem még az ügyelő is belemondhatta a kihangosítóba, hogy a “kis művésznővel” micsoda gavalléria esett, mert addigra kitódultak a színház elé mind az összes fodrászok, öltözetők, de még a színpadmester is – te, hát ennek a cukros zsiványnak olyan ragyogó antréja volt ottan azok előtt, hogy egyenest az uccán nyíltszíni tapsot kapott.

Mintamókus

Lakkcipőt, azt sárból csináltunk magunknak. Az volt a módszer, hogy beleléptél a fekete iszapba olyan tessék-lássék, hogy még épp nem ért össze a sár a lábfejeden, na és az volt a lakkcipő. Abban pipiskedve kellett járni. Csizmát meg úgy lehetett, hogy beledagonyáztál féllábszárig, vagy még mélyebbre – csak úgy fénylett a vádlinkon az az iszamós, fekete föld. Így játszottunk, közben meg messziről bámultuk a vályogvetőket.

A kanális partján jó agyagos föld volt, abból vetették a vályogot. A Tótfalusi Bandi bácsi összespanoskodott a cséplőkkel is, zsákszámra hordta tőlük a töreket. Azzal a törekkel megágyazott ott a fölmart parton. Vékonyan szétterítette, arra borította a sablonból a téglát, hogy ne ragadjon le a földre. A sablont – egy deszkából tákolt fogantyús, fenekes fadobozt – maga készítette. Azzal az egy sablonnal vagy ötszáz téglát is megcsinált egy nap. Bekevert egy talicska sarat, belehányt valami kis pelyvát. Árpáét sose, az nem jó, rajta a kalász. Azt a talicska sarat odaborította aztán a törekágy mellé.
A kezeügyében mindig ott volt a vödör, a vizet a kanálisból merte. Előbb körbepacsmagolta kicsit a sablont, mielőtt beleeresztette a vályogot. Akkor a sárkupacból a lábélével lehasított egy téglányit, kézzel jól összedögönyözte, és belecsapta a sablonba. Lábéllel olyan precízen, ahogy a Tótfalusi Bandi bácsi, senki ki nem hasított pontosan egyvályognyi pelyvás sarat – még lesimítani se igen kellett, úgy állt az a nyers vályog a sablonban, mint a cövek. Na azután kiborította a sablonból, rá a törekre, s már hasította is az újabb adagot, szürkületre ott sorakozott glédában félezer nyers vályogtégla.
Vagy egy hétig szárogatta őket, akkor az oldalára fordította, úgy szikkadt még egy hétig, aztán rakta levegősen gúlába mind.

Szerettük ezt, ahogy hasít, dögönyöz, belecsap, kiborít a Bandi bácsi. Nem merészkedtünk közel, el is zavart volna, messziről gyönyörködtünk csak, néztük, hogy dolgozik. Na és egyszer megvártuk, amíg befejezi a munkát, hazamegy, és azokba a még lágy vályogtéglákba mind beletapicskoltunk lábbal, minden téglára  tettünk egy mintát, egy talpnyomot.

A pad

A vasárnap délután, az úgy volt, hogy anya lófarkot fésült a fényesre mosott lepkehajamból, és volt a menés nagyanyámékhoz.
Akkorra az öregasszonyok  úgy megráérősödtek, hát kint ült mind a háza előtt, a padon. Aztán kellett köszönni mindnek; anya mondta, mindenkinek köszönjél, akit nem ismersz, annak is. Hát köszöntem. Csókolom, köszöntem, meg anya is köszönt, csókolom, mindig ugyanaz. Hogy úgy kérdték – aztán mindig ott volt valami kis nyiszorgó panasz a hangjukban, valami lassúcskodás, ahogy kérdték tőlem: azt' há'  mész, angyalom? Öreganyádhó'? Igen. Meg ahogy anyát kérdték: na azt' anyád jó' van? Jól van. Meg ahogy mondták, abban is ott volt a nyiszorgás, hogy: hát jó' van akkor, csak menjetek. Csókolom, köszöntem, meg anya is köszönt, csókolom, mindig ugyanaz.

Az egész Petőfi utca csupa pad volt, csupa öregasszony vasárnap délután, hogy mind meg kellett  állni, s az egész Petőfi utca csupa megállás volt, csupa köszönés, meg hámészangyalom, mert, tudod, ilyen twitterük volt nekik, hogy így követtek minket, meg követtek másokat; aztán meg volt a megosztás, az meg a szomszéd Ilonkával volt, mikor a cefrének valót szedegették a kertben. A pad volt a twitterük nekik, úgy volt.
Meg az is volt, hogy minálunk, a mi utcánkban, csak egy pad volt, a Nyilaséknak volt az egy padjuk. Pedig minálunk meggyfák is voltak, édesen kesernyés cigánymeggyek, a Petőfi utcán meg fa se igen. Aztán mégse volt pad minálunk, csak az egy Nyilaséké.

Sose mertem leülni arra a padra. Jó lett volna. Oda a cigánymeggyek alá. Sose mertem. Pedig mondta a nyanya sokszor, hogy: no űjjé' ide, angyalom, azt' beszé'gessetek a Marikával. Mindig mondta. De nem jött a beszélés belőlem sose, meg az odaülés, féltem a Marikától.
Anya mondta, nem szabad csúfolni a Marikát a lábával, ne csúfoljad a Marikát. Anya mondta, elég baj az nekik, hogy a Marika így benne maradt a  gyerekparalízisbe'.
Botja volt neki, a Marikának, az olyan félős volt, hogy mért van botja. És kerekesszéke is volt, láttam a tornácukon a kerekesszéket. Meg olyan furcsán beszélt, mint akinek pingponglabda van a szájában, mint aki azon akar átbeszélni, na az is félős volt. Hogy nem hülyéskedik a Marika, a járásával meg a beszélésével nem, hanem hogy nem tudja másképp. Na és ezért nem ment az odaülés. Pedig a nyanya még a meggyet is mondta. Hogy szedjek ám belőle bátran. Nem szedtem. Inkább kimentem a kocsiútra. Nem a nyanya elől, a Marika elől mentem ki. Attól mentem ki, mikor piroshúsú körtét nyújtott, meg mondta is olyan fulladósan, keresztül a pingponglabdán, hogy: ‘eh hé kh, kh őh te, aztán, ahogy préselte bele a csücsörgésbe a szavakat, megláttam a fekete bajuszát. Onnantól mind csak ki kellett mennem a kocsiútra.

Vattacukor

A Nőt a Margitszigetre vitte. A Rózsák tere, vélte, feszes elegancia, nekem túl lapos. A Nőnek jó lesz mégis, bár én kissé szomjazom, a Nőnek jó lesz.

Félúton vattacukrot vett neki. Édes, gondolta, ahogy kényeskedve finnyázza  az ujjáról. Az meg, jaj, hát csupa ragacs vagyok, kacagott. Édes, a nők bírják az ilyesmit. De mondani csak annyit mondott, hogy nahát, még a hurkapálca is globalizálódott, mert miféle új divat, papírhengerre vattacukrot, s a Nő már ellenvetéssel mondta, a papír mégiscsak olcsóbb. Fejét ingatta. Nagybányán nyúlánk, szögletes karóra ültetik, muskátlikat szoktak kötözni ilyesmihez. A Nő ránézett gyanakodva, szóval szokása ez, nőcskéket vattacukroztatni. A Nő pilláit rebegtette kérdőn, ártatlan kíváncsiságot mímelt. Fotografáltassuk le a vattacukrot, már terelte is tovább, fotografáltatni a vattacukrot.

Az alléban – a Nő napos padot akart, a fákat sem kedveli különösképp, bevallotta – kibújt cipőjéből, mezítláb hágott a fűbe. Ne menjen csupasz lábbal, mondta a Nő, de nem hallgatott oda, élvezett. Később melléült, csak bámultak bután.

Olvassak magának, akarja, kérdezte, hirtelen eszébe jutott. A Nő akarta. S akkor olvasott kimérten, döcögve: Már háromszor ötven frankot adott neki? Gedeon, maga barom, maga kitartja ezt a szellemet. ... Először is csodálkoznunk kell azon, hogy a szellemeknek is pénzre van szükségük. Másodszor röhögve kell megállapítanunk, hogy a mai gazdasági viszonyok mellett nagyon olcsón él a maga kísértete. Meg kellene kérdezni, hogy csinálja... hahaha...* – röhögve olvasta akkor már, nem lehet ezt kérem kibírni, a Nő sikkangatott, olyan köhögésféle kis kacajokat burugykolt fel, Bibus, haha.

Akkor elmúlt a szomja.

* Vaszary Gábor – Bibus

Futballistafeleségek

Kérem, én úgy vagyok szocializálva, hogy olyankor szépen úgy ellapozgatom csöndesen a Színházi Életet, vagy valami kis színes magazint. Hát én azt a férfiörömöt, ami a gólöröm, meg nem zavarnám. Jenőke is megélénkül, egész kivirul; sokszor olyan fád, csak úgy elvan napokig a hencseren, hallgatag, olyan nervőz, hát én meg se merem kérdezni, mi baja.
Na és ilyenkor aztán a Lacika is vizitál. Ja és előtte gyorsan tisztát csinálok, végigfuttatom a porszívót a szőnyegen, felhabosítom a fehér bolyhokat. S akkor az a két snájdig ember ott ül feszülten a hencseren, nézik azt a lapdát, hogy szalad. Én meg főzök nekik, csirkepaprikást. Vagy egy kilónyi friss-gyenge csirkecombot is megveszek olyankor a Sanyikától a piacon. S akkor azt eszik, a Jenőke meg a Lacika. Kis tálcán teszem eléjük, némán, ne zavarjam őket, uborkát is szervírozok hozzá. Persze bennem van az ijedség, hogy esetleg azzal a paprikás zafttal összerondítják a hencser hófehér huzatját, vagy netán a bolyhos szőnyegen esik makula, dehát beharapom a szájamat inkább, nehogy Jenőke feldühüljön, asszonynép mit kárál ilyenkor. S a Lacika annyira belemerül,  úgy élvez, csak lesi, hogy perdül, száguld a lapda a zsönge gyepen. Hát még a majorannás csirkecomb is megáll olyankor a kezében. Addig tartja meredten, míg gól nem esik, szinte olyan egészen, mint egy szobor. Akkor, mikor a gól megvan, csak akkor fejezi be, lerágja a maradék omlós húsdarabokat a csontról, szopogatja szórakozottan, s csak a játék végén engedi elvenni öléből a lepusztított csontokat.

Na és olyan is volt, anyukához mentünk vasárnapi ebédre, s a Jenőke ideges volt, hogy lekési a futballmérkőzést, hát gyorsan telefonozott anyukának. Belehadarta a kagylóba, hogy anyuka, kérem, az ebédet pontban tizenkettő harminckor szíveskedjék szervírozni, addigra kész legyen, mert a futballmérkőzést egykor kezdik közvetíteni, csókolom. Hát és akkor így és ennyi, és lerakta. Na azon már megmérgelődtem, hát tudja kit diszponáljon maga, Jenő, s aztán még az ajtót is becsaptam magam mögött.

Sikágó

Az Angyal néni, az a Békés Pálnál nem volt benne. Az Angyal nénit én írom hozzá, bele-belém, a kilencvenes években.
Arctalan volt a gangon az Angyal néni a tökfőzelék szagú nájlonotthonkában, a sokdioptriás bagolynézése mögött az arca nem is volt neki, csak a hallatlanul kockázatos és nehéz küldetése, az olyasmi, mint a rendszer védeleme és ellenfeleinek üldözése. Egyenes kontaktja volt a felsővezetéshez, és tudta a szamizdatot is az Angyal néni, eléggé tudta akkor még, amit mi már nem.

Olyan házmesterfélén volt benne a küldetéstudata: váratlanul ajtókibaszósan-ráripakodósan. Tudom ám én azt, kisfiaim, hogy maguk itten szektáznak minden este, figyelem ám én magukat – így. Pedig minket csak úgy csatolmányosan figyelt, igazából a Pét tartotta szemmel, akivel együtt színházaztunk, meg azt a humán értelmiségű urát, azt a Jánost – így mondogatta az Angyal néni, rosszmájú-biggyedős hangsúllyal –, a szamizdat miatt. Meg az is volt még, hogy ezek amolyan vadházasságban éltek ott, a Pé meg a János, a Péterffyben, ez sehogy se fért az Angyal néni bögyébe, meg hogy az a János az apja lehetne annak a nőnek.

Na, a színház, az mindent összezavart. A William becsvágya miatt volt az egész, persze, az csapta hozzánk; hogy hát nem lett se világhírű matematikus, se világhírű fizikus, se világhírű semmi se lett a William. Arra kitalálta, hogy akkor színész lesz. Mondjuk az se lett, csak könyvelő, de amíg a könyvelő lett belőle, addig is – mondom – hozzánk csapódott, pontosabban a színházhoz. Londonból jött, Londonból lökte egyenesen a ‘Sikágóba a becsvágya a Williamet, a hanyatló Nyugat ópiumának e gyönge hajtását – ami miatt máskülönben a színházban komoly respektje volt. A respektje mellett volt még egy autója is, egy öreg Opel Aszkóna – ez nekünk, filléreskedő növendéknárciszoknak eléggé úri dolog volt. Különben azt, hogy pont Aszkóna, az Angyal néni jóvoltából tudtuk meg, abból lett tudniillik a citáció. Merthogy amikor a becsapódó kapu miatt az Angyal néni szanaszéjjel ordítozta az egész lépcsőházat, a William szelíd és jóindulatú szerénységgel biztosította, hogy azért ő, a William nadzson sajnos. Akkor és ott az Angyal néni rögtön tudta, hogy Stirlitz hibázott, és összekombinálta a Williamnek a titkosügynökséget, hogy hát azért jár ide Péhez és ahhoz az imperialista bérenc tollnok Jánoshoz, fölforgatni. Ott mindjárt szemet szúrt neki az autó.
Másnap már kinn voltak a rendőrök. Firtatták a külföldi rendszámú kocsit. Aszkóna, mondták. Kié az az Aszkóna. Pé a vállát rángatta, az Aszkónát nem tudta ő se. A külföldi rendszámból esett le neki, hogy talán a Williamé lehet. William, mondták a rendőrök. Kicsoda az a William. Mondta arra a Pé, hogy: együtt színházazunk, tudják uraim. Színházaznak. Színházazunk.
A szamizdatot éppen nem kérdezték. Csak mondták, hogy ezekkel a külföldi állampolgárokkal nem kéne ez a fenenagy spanoskodás. Nem így mondták, de ezt. Nem fenyegetőleg, csak tényközlőleg megemlítették azt is, hogy van nekik itt a házban egy rendes káderük. Esetleg jó lesz vigyázni. Nem zajoskodni, nem gyülekezni. Így mondták. Meg hogy a_viszontlátásra. Na és annak onnantól egy ilyen folyamatos jelenidejűsége lett ott, a századvégen, érted, mire gondolok.

Az új század elején aztán, mikor a szamizdat már csak nagypályás történelem volt, a külföldi állampolgárokkal való spanoskodás meg még csak a kispályás kezdet, Pé meg az a János átköltözött Budára.
Mielőtt a Péterffy Sándor utcai vaskos kapu végérvényesen bedördült mögöttük, Pé még becsengetett a gangon az Angyal néni arctalan, tökfőzelékszagú nájlonotthonába, hogy csókolom, csak jöttem bejelenteni – ha esetleg még Angyal néni nem tetszene tudni róla –, hogy mi most innen elköltözünk, de úgy éreztem, tartozom még azzal, hogy megmondjam: tessék szíves lenni elmenni Angyal néninek a pokolba, nacsókolom.

Arrul, hogy hova lettek a férfiak

(R-nek)

De vajon hová lettek a férfiak, kérdezte Lloaf. Emlékszik, egy volt, amelyik. Egy különösen aggasztó, nagy, szabad térségek úsztak a szemében, tüzes volt, cigányképű, sötét és nyugtalan, s tolakodóan feszítő a nézése.

Emlékszik, maga megvadult egészen, a kancája kívánt lenni, bár ezt akkor még nem tudtam a macskajajos éjszaka után. Éles voltam – gyűlölöm ezt a szót, de éles, s maga azonnal leleplezte magát. A szemében nagy, szabad térségek úsztak, mondom, s bár foghíjas szájüregében nyájasan kélt a szó, nyeregtakarója alatt már akkor ott rejtegette az erős-nagy  férfiakarását.

De méltósága volt neki, lássa, tudom én, ez a méltósága taszította magát az őrjító vágyba, hogy a babája legyen, a babája, mert az ilyennek babája van, vagy, mint később kiderült, babái vannak, de akkor maga már szökni akart, vele akart szökni a várost elhagyva a Szentendrei-sziget mámoros magányába, szeme nagy, szabad térségeinek hűvös vadsága csapta meg a törékeny szívét, s mindegy volt az is, a babái,  mindegy volt sebzett magának.

Utólszor, emlékszik, csak állt a távolodó komp farában, s nézte a semmi kis alakot, aki lett az a méltóságos szerecsenkirály ott a pilláira forrt végső fotográfián, a parton palacsintát ettünk, vége, mondta nekem, hát így lett vége, koppant a komp farában, fröccsent a deszkára a szívem, így mondta, szavait hazugság jegelte, elmúlt tehát. De, lássa ugye, csak most ment el igazán, hogy maga tépett asszonynyomorának cifra szűrével egészen a világ végéig futott. Maga, nézett rá akkor először Lloaf, egészen a világ végéig elfutott, megállott a cakkos szélű sziklák tetején, ott, ahol a Tasmán-tenger fekete tajtékaival úgy csókol bele a Csendes-óceán zöld habjaiba, ahogy a méltóságos szerecsenkirály szerelmük delén a maga szőke fürtjeibe, s karcsú kezével úgy ejtett el ottan egy lelkecskét, mint ki lepkét fog hálóval, idehívta, ideintette erre a világra azt a kis magot, míg másik kezével kévébe kötötte mind a férfiakat, kévébe az aggasztó, nyugtalan szerecsent is a többivel együtt, s a száradó asztagot, mint ki növényprésbe gyűjt, a titokfiókba gyűrte. Oda lettek hát a férfiak.

Odalettek, válaszolt csöndesen a Nő. Oda kellett lenniük, mert, lássa Lloaf, akkor vettem csak észre, hogy a nagy szerelem már tizenkét éve a lábam előtt hever.

Lone Waste Hero

Intézeti árvagyerek volt Martinka Mihály, ennyi tudható, meg hogy valójában Margitka barátnőjének udvarolt, de mikor attól kosarat kapott, dacból-bosszúból megkérte Margitka kezét. Azután, hogy az első gyerek megszületett, az Alföldről egyenesen Dunántúlra hajtotta az a zsivány vére. Isten tudja, honnan, szerzett egy szekeret, felpakolta az ócska ruhásszekrényt, Margitka meg a ruhákból macskabölcsőt csinált benne a kis Manyinak, így indultak útnak. Manyi később azt mondta egyszer, hogy két dolgot nem felejt el soha: a fényes pofájú Holdat, ahogy bebámul a nyitott szekrényajtón, meg a zománcos konyhai edények rekedtes koppanását, ahogy lepotyogtak, és tompán pattogtak a szekér mögött a keményre szikkadt, agyagos úton. A nagybaba is odaveszett, amivel a zsidó kalaposék, akiknél Margitka szolgált, kistafírozták – az bizony nagy szívfájdalom volt.

Kubikos lett Martinka Mihály, a vasúti töltésen lapátolta a követ, tologatta a talicskát, így szolgálva a szocialista hazát. Később belépett a téeszbe, mikor mindenki más is belépett, és persze ez akkoriban jó biznisznek tűnt, de Martinka Mihály mégiscsak egy régivágású betyár volt, amolyan lone waste's hero; hamar kiderült, hogy beilleszkedési problémái vannak, meg löttyös nagy indulatai, meg hogy még a Jóistennek is csak jókedvében, otthagyta hát a téeszt, és mindenféle magánvállalkozásokba kezdett.

Elsőnek galambdúcot épített deszkából, vályogból, s részben mert szerette a madarakat, részben mert virágzó kereskedelmi lehetőségeket látott benne, galambokat kezdett tenyészteni. Kedvelte a sült vért sok hagymával, s reggelente, mikor ölében a kicsike, kormos vaslábassal kiült a sámlira a nyárikonyha elé, kedvtelve prrrrrregett, tubitubitubizott a gyöngehúsú gerléknek. Az üzlet azonban nemigen hozott a konyhára, úgyhogy Martinka Mihály újabb vállakozáson kezdte törni a fejét.

Egy nagy monstrum sárgaréz tartályra mindenféle rézcső spirált hegeszttetett, pálinkafőzőt eszkábált, részben mert igen kedvelte a jó szilvapálinkát, részben mert ebben látta a gyors meggazdagodás újabb lehetőségét; s amikor a kertben a magvaváló ringló édesen-levesen lehullott a fáról, vödrökbe szedte, s maga ácsolta fahordókban hosszan érlelte. Azután a pálinkafőző üstöt a gáztűzhelyre állította, alágyújtott, majd egyik végén adagolni kezdte a cefrét, a másik végén meg, a gumicsőből kibírhatatlanul sokára lassan előgördült az első csepp, mely végezetül egy hidegvizes lavórba állított üvegben fejezte be útját. Az egész utca összegyűlt a nagy attrakcióra, és Martinka Mihály, ellenőrizendő az alkoholfokot, úgy gyújtotta meg a friss párlatot egy leveseskanálban, mint egy cirkuszi mutatványos.

Bimbózó pálinkafőző karrierje azonban tiszavirág életűre sikeredett. A főzőt hatóságilag lefoglalták, és elkobozták, Martinka Mihály pedig a maradék pálinkába fojtotta bánatát. Így esett, hogy egy átkesergett alkoholgőzös éjszaka után gusztusa támadt egy kis hajnali galambhúslevesre, s azon pocsolyarészegen felimbolygott a létrán a dúchoz, és kezében egy fiatal, verdeső galambbal, létrástul hanyatt esett. Összezavarodott akkor a fejében mind, az a sok vállalkozás, káromkodott egy cifrát fektében, és a dúcnak többé tájára sem ment. Nagy mérgiben aztán visszaosonkodott a téeszelnökhöz, kialázatoskodott magának egy zsíros éjszakai portási állást, és onnantól fogva magányos szolgálati órái alatt keserű nosztalgiával csikóbőrős kulacsokat, és galambokkal díszített fokosokat meg korbácsokat faragott görbe késével Martinka Mihály, az alföldről elszármazott lone waste's hero.

A kilenc bárányrul

Kilenc bárányt festett köré a Lajos, kétszer is megszámolta a Manyi, kilencet.

Nem volt még beüvegezve a veranda, aztán ott ült a Lajos minden nyáron az árkádfolyosó végében, ott keverte a faroston a karcsú ecsetjével a sárgákat meg kékeket. Valami rokona volt a faluban, ahhoz járt le olyan nyaralóformán, aztán mikor a kocsmában a Miskával cimborákká itták magukat, bekvártélyozta magát oda a nyitott verandára. Legközelebb meg már egyenesen odahurcolokodott a bőröndjével a vasútról. A Miska farigcsált, nyeste a bőröket, a Lajos pedig pingált a maga örömére.

A Manyinak papírzacskóban selyemcukorkát hozott – annak az oldalára, a cukoréra persze, rá volt írva, hogy Budapest, mert pesti volt a Lajos –, az meg szájtátva leste, amint zörög a zacskó a Lajos finom, városi kezében.

Le is festette másképp a gyereket, kedvezni akart vele a Margitkának. Az meg, hogy: Lajos, a Krisztust fesse meg nekem, ha kedvezni akar, a Krisztus a jó pásztort. És a Lajos akart, úgyhogy megfestette; kilenc bárányt festett köré, kilencet, nem az apostolok cselekedetei, hanem az angyalok hierarchiájának régiói szerint, és a Margitka nem kérte számon a bárányokat.

– Hanem – töprengett évtizedek múlva –, különös egy ember volt az a Lajos. Mikor a halálhíre jött, nemsokra rá levél érkezett Pestről, a nagynénjétől, hogy a Lajos meghalt. Mindenesetre furcsálltuk, mert a levél a Lajos kézírásával volt megírva. Hát aztán ő volt. Megírta előre, azt adta postára a nagynénje, a Lajos sajátkezű nekrológját.
– Aha – mondta a Manyi –, emlékszem. Azt nem tudtam, hogy a Krisztust te kérted, mama, de a levélre emlékszem. Meg hogy micsoda vörös sörénye volt. Olyan vörös nincs is. Lehet, festtette a haját. Bár, vörös volt annak a szőr is a kezén.
– Az hát. Vörös. Hogy is hívták? Naumann... Naumann Lajos.
– Naumann? Ja... akkor nem hiszem, hogy festtette.

Az ízekrül

Már a sült pézsmatök – mondod majd ötven év múlva – se úgy esik, mint régen.
Így mondod majd, ilyen tárgyilagosan.

Nem, hogy túl vizes, vagy hogy túl rostos, vagy hogy agyoncivilizált huszonegyedik századi hibrid, nem, egyszerűen csak nem úgy esik. Ott van például a selyemcukor – mondod majd ötven év múlva –, pedig milyen klassz selyemcukrokat csinálnak manapság. Mégis az volt a legjobb ízű, az a régi szögletes, a Budapest felirattal az oldalán, tudod, amit az a Lajos hozott.

Mindössze a vágy folytonossága szakadt meg időközben, ahogy a fogyasztói társadalomban lassanként egybemosódnak az évszakok, és az osztálykülönbségek készpénzzé meg hitelkártyává rétegződnek át. Korkép. Nem hiányzik belőle más, csak az íz, ilyen tárgyilagosan. Ennyi.

Vagy a hurkazsír, nahát azt ki eszi meg mostanában – kérdezed majd –, pedig emlékszem, micsoda csemege volt; az én anyám még úgy kente, a kenyér egyik felére a paprikás zsírt, másik felére a fehéret, mert az a kevés, ami a hurkából kisült, alig volt elég egy szeletre – mondod majd ötven év múlva –, na és az akkor olyan jólesett.

De minderről most még mit se tudsz; most még ott álltok az ablakban zsíroskenyeret majszolva a Zsuzsival, és azt kiabáljátok bele virgoncan a hóesésbe, hogy Tarka zsíroskenyér, piros zsír, meg fehér...

A meglepetésrül

Mondják, pedig nagyanyám is egy nő miatt lett öngyilkos. A kocsmárosné miatt. Ha nem a baszás, a pálinka miatt.

Csak pálinka meg cigeretta legyen, így mondta nagyapám, s szítta közben a Románcot. Románcot szívott, mi mást szívott volna az ilyen csupaszerelem ember, a tüzet törköllyel hevítette. Kisasszonyregény – ezt meg a csomagolásra mondta, a Románcnak arra a sápadt rózsaszínnel csíkozott bagóbarna, puha paklijára. A csomagolásra, amihez sose volt elég képességes. Mert nagyapám száraz volt, mint az alföldi szántók aszálykor, szikkasztotta az a sok tűz, a pálinka meg a cigaretta tüze, izgatta azt a forró szívét, hogy az a hév, mikor előkívánkozott volna valami kis érzelgés, könnyű szentimentalizmus, sistergős nagy indulatokat csinált.

Anyám akkor még kertészetis volt. Naphosszat hordták a kévét a hőségtől ájult földeken, csak ebédre tekertek be kerékpáron a téeszirodára tikkadtan, s álmos-lustán vissza az üzemi konyha savanyú tojáslevese meg finomfőzeléke után. De előtte még a kertészetis lányokkal hátrasurrantak, hogy a feketéhez, amit a Marika főzött a sötét folyosó végén, a negyedik fényfolt mögött, elszívjanak cinkos titokban egy cigarettát. Álltak a sárga nyárban, hátukat a falnak vetették, füstöltek elégedett megcsöndesedéssel a lányok, csinálták a tilost. Arra jelent meg nagyapám.

Egy tölcsér fagylalt olvadozott a kezében. A kocsmapult hűvösén megült sörpárán át nyújtotta neki a kocsmárosné babája, hogy összeért az ujjuk. A Manyinak viszem, mondta nagyapám, meglepetésbül. Leheletét átégette a törköly meg a Románc karcos keserűje.
A kormányhoz fogta, míg a kerékpárra fölszállt, kicsit megbillentek a tölcsérben a gombócok, a csokoládé, s a vanília. Meg is csöpögősödött, mire odaért a téeszirodához, szirupos, lágy víz csurrant végig az ostyán.

Ahogy megállt előttük az imbolygó kerékpárral, kezében az olvadt fagylalttal, bennrekedtek mind a füstök. Szinte megnyúlósodott az idő, elkövéredett a csönd. Nézte, csak nézte a cigarettát a csikólány anyám kezében, egyszerre tisztult föl tekintetében a könnyű szalonspicc, s ereszkedett rá a sistergő harag, csurrant le kézfején a szirupos, lágy víz. Egyenest a forró szívére. Mint aki ütni készül. Akkorra a csendet meg lehetett harapni. Aztán a gyönge tölcsér sóhajtva roppant, arra föleszmélt nagyapám. Anyámra nézett, anyám szemébe kulcsolta magát erővel, úgy száradt, úgy hűlt ki a tekintete. A fagylaltot épp a lába elé dobta. Aztán némán sarkonfordult.

A modern méltóságos trafikrul

Tudod, Ernő, ez úgy elgondolkodtatott. Hogy a modern méltóságos trafik is éppen úgy fest, mint akármelyik címtelen és jellegtelen, életunt kis trafik Pesten.

Mondjuk az igaz, manapság a lapos fiókban nemigen tartanak már postabélyeget meg levelezőlapokat, mióta a Vinton Gray Cerfnek nevezett cica elvitte a nyelvüket, se forgalmiadó-bélyegeket, mert azok meg iparilag föl lettek nyalogatva a cigarettásdobozokra, az okmánybélyegek miatt legújabban már az Okmányirodában keseredik az ember. De azért a pulton az egynéhány barna doboz, az megvan. S a papírskatulyák, szivarkák a kirakatban. Csak nem Hercegovinának, Királynak, vagy Hölgynek hívják, hanem Hunornak, Viceroynak, meg látnokilag Nabucconak, ugye.

Aztán az üvegtetejű ládát hűtőszekrénynek nevezik; noteszek, tollszárak helyett az egyéb luxuscikkek aktuális divatjuk szerint Heineken vagy Pilsner Urquelle, esetleg Soproni névre hallgatnak. Rövid is van, úgy mondják, tüske – mert csak úgy égeti az ember torkát, szúr, mint a kóró.

A Méltóságosrul különben annyit, hogy kevésbé exkluzív, mint inkább gyászos – szolgáljon mentségéül, hogy a nemzeti szerencsétlenség évada van. Ebből kifolyólag az ő aktív készletében sem szerepel a kedély, deviszont(!) – úgy elirigyeltem ezt tőled – a kuncsafti konfidencia igen.

Tudnod kell továbbá, hogy  a Méltóságos Tiborját mainapság Miklósnak hívják, s karakterrajzának legfőbb vonása, hogy az elegancia terén egynémely hiányosságot tud csak fölmutatni. Na és ez a Miklós, kérlek, szociális okokból tart pakompartot, meg misztikus kis email jelvényt, lévén, hogy hajléka, az nincsen, csak munka iránti hajlandósága, meg méltósága – az viszont tagadhatatlanul van neki. Színházi Életet, vagy a Nemzeti Sportot, azt nem olvas a Miklós, a politikátul meg egyenesen ideglelést kap, mondta is néhányszor. A pultot is legtöbbnyire kívülről támogatja fád arccal, meg a Méltóságát is.

Tudod, amióta a Juci elment, ez, a modern méltóságos trafik maradt a környék kiemelt kommunális örömforrása. Úgy is mondhatnám, a méltóságos trafik az ötvenen túliak Zöld Pardonja. Ide bizony közvetlen pofával ugorhat be a ruganyhajú kárpitossegéd a szomszéd pincéből, s hangfogó nélkül, alázatlanul kérhet egy csomag Kormányzót, vagy fehér Bondot, aktuálisan a Tomorrow Never Dies-t fütyörészve. S ha a Kegyelem vizitel, s valami kis szemrehányó kritika éri a Méltóságost a forgalom okán – Hát kocsma ez, kérem szépen, kocsma ez? –, a Kegyelem személyesen veszi pártfogásába a Méltóságost, legyintve csak annyit mond: – Kocsma?! Piha. Manapság az emberek már egészen elfelejtették, mit jelent az, hogy trafikálni.

A Simigrül

Hogy a Simig tényleg maga volt az atyaúristen, arról csak majd' harminc év múlva győződhettem meg.
Őáltala, ővele és őbenne – ott ült a Simig az Atyának jobbján, és bár én a Simiget sohase láttam – ahogy egy valamirevaló atyaúristen se mutogatja magát csak úgy passzióból –, a Simig volt, hogy úgy mondjam, a szájhagyományunk. A kollektív emlékezetünk.
A Simig, a jó pásztor, rendre pénteken jelent meg, gondolom, már csak a böjt miatt is, és akkor is csak a páratlan heteken, a belügyek, ugye, jobbára a városi közkórházhoz kötötték. De kéthetente fölpattant a Jawára, és csak úgy repkedett a motoros bőrsisakjának állöve a szélben, ahogy a hársfa allén átrobogva begördült a falusi körorvosi rendelő udvarára, ítélni élőket és holtakat.

A Katót  már akkortájt is kínozta az epe,  mikor a Simig még csak pelyhes állú gyakornoka volt a hét szentségnek, úgyhogy a páratlanheti úrfelmutatásokon a Kató rendre mindig megjelent, a Simig meg olyan kenetteljes pofával tolta a szájába az ostyába göngyölt görcsoldó porokat, hogy abból kifolyólag a Simig neve fölírásra került a háziáldásba is, s még mikor a Francit a szívbaj gyötörte, azt az ostyába göngyölt port tolta oda neki a Kató, mondván, ami bévül egynek jó, jó az másnak is; a Simig adta, a Simig elveszi – hogy krónikus kólika a jobb, vagy kergült kapillária a bal bordaív alatt, egykutya, neki ugyan – a Katónak – tiltakozhat a Franci.
Szóval, mondom, a szájhagyományunk, a kollektív emlékezetünk volt a Simig, pedig akkor már rég fölpraktizálta magát a Jawán Budapestre, onnan meg tovább, egyenest a Teremtő elé. Akkor múlt el, mikor már a Katót temettük.
Ő-vel már vagy tíz éve ácsorgunk együtt a stúdióban. Aztán ma egyszercsak előjött a Franci, meg a Kató. S a Katóval, mintegy a Kató beágyazott függvényeként, a Simig. Ahogy kiejtettem a nevét – na és a Simig, mondtam –, Ő úgy kapott a homlokához, mint akibe rémes migrén karmol, és az izgatottságtól zihálva gyors egymásutánban vagy háromszor megkérdezte: Nebaszd, te tudod, ki a Simig?
Hát, izé. Mert övé az ország, a hatalom, és a dicsőség mindörökkön-örökké, ámen.