Kedves Húgom!
Beköszöntött a narancsszezon és a zsírban sercegő vaskos sültek ideje.

Mint tudjátok, elvhű újrahasznosító vagyok, amit nem muszáj, azt nem dobom ki. Az utolsó lekvárfőzésből, melynek során az összes narancsot felhasználtam szőröstül-bőröstül (a húsából marmeládé, a héjából kandírozott narancshéj karácsonyra, a kandírozásból visszamaradt cukorszirupból gyömbérszörp lett – jó, a gyömbér héjával már tényleg nem tudtam mit kezdeni… ja de, bocs, abból meg komposzt lett) … na jó, ezt a mondatot most újrakezdem, mert már magam sem tudom, hol tartottam, bocs.

Tehát a felcsíkozott narancshéjból kimenekítettem egy fél befőttesüvegnyit, mert valahol olvastam egy faék egyszerűségű házi zsíroldó receptet. A héjat felöntöttem annyi alkohollal (pontosítok: denaturált szesszel – bármelyik festékboltban gombokért beszerezhető), amennyi épp ellepi, és előírás szerint bedugtam sziesztázni a hűvös, száraz kamrába egy hónapra. Ebből az egy hónapból végül majdnem egy év lett, mert úgy elrekkentettem, hogy tisztára megfeledkeztem róla.

Időközben jelentkeztem egy képzésre, ahol mindenféle aromás vegyületekről és azok hatásairól tanulunk, és csak amikor az egyik órán elhangzott, hogy a citrusok többek között remek zsíroldó és szagsemlegesítő képességgel rendelkeznek, jutott eszembe, hogy jesszus, hát otthon ücsörög valahol a kamrában egy üveg pompás zsíroldó.

Előástam, kibontottam – nyááálcsorgató az illata! –, leteszteltem: se csíkos csempe, se mindenhová alattomosan letapadó gusztustalanul ragacsos zsír- vagy olajfilmréteg. Szóval zsír.

Egy igazi gourmet Cointreau-val glancolja a konyhát.